Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Return to Ravnica

Szerző: admin / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2013.10.11 08:41

A titoknok

Kopogtatás az ajtón

Jace egy pergament tartott fel az ablakhoz.

Ravnica tízedik kerületének óriási tornyai között kuporgott az épület, ami épp, hogy csak az utcaszint felett volt, de a hideg esti fény még így is visszatükröződött a téglák és kövek között az üvegre. A saját egyedi mágikus pecsétje által megjelölt, tintafoltos pergamenjegyzet a kódról szólt, amit talált. A kézírása a pergamen alja felé haladva egyre kevésbé tűnt normálisnak.

Szentélyének fala hasonló papírokkal volt tele. Jace elcsodálkozott, hogy mikor mosott hajat utoljára, vagy mikor aludt rendesen. Reménykedett abban, hogy a másik kutató, a vedalken Kavin nem veszi észre, hogy mindvégig itt volt a szentélyben, és csak akkor aludt, amikor már állni sem bírt. És hogy még a környék utcáinak kereskedőihez vagy a piacra sem mozdult ki. Az ágya jegyzetekkel volt teli, bútorai a tízedik kerületből gyűjtött, törött építmények páratlan darabjai voltak, legfőbb étele pedig egy szétrágott tollvég volt.

A felfedezés - Jace legújabb megszállottsága - fokozatosan tört elő. Amikor először észrevette, fel sem tűnt, hogy ez valami kód lehet, valójában fel sem fogta, hogy bármiféle kapcsolat lehet közöttük, amíg nem találkozott ezek egy újabb megnyilvánulásával a kerületben.

Először majdnem elsiklott mindezek felett.

Nem volt szokatlan látvány, hogy néhány Izzet ligavarázsló macskaköveket szedd fel az utcán.

Az ö ligájuk felelt a város mágikus infrastruktúrájáért. Amikor Jace látta, hogy a tízedik kerületi úton dolgoznak, egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket.

De aztán észrevette, hogy kiforgattak egy ősi macskakövet a többi kő közül, amit arrébb kotortak, hogy felfedjenek egy gőzcsövet és egy elemvezetéket.

Jace-nek feltűnt, hogy a kő alján egy minta van, ami az évek nyomait viselte magán, igaz már félig belepte a pókháló, de látott benne egy görbe lenyomatott, ami hosszában futott végig rajta, mint egy geometrikus folyamat tökéletes lenyomata. Kíváncsivá tette, hogy ki és miért tette a mintát a macskakövek aljára. De nem gondolt rá egészen addig, amíg ez a kód meg nem jelent egy új formában.

Egy nap a tízedik kerület egy régi és ütött-kopott szomszédságát kiásták. Jace megállt és figyelte, ahogy egy nagy küklopsz recsegő mizziumkesztyűben szétzúzott egy régi textilgyárat.  A küklopsz felemelt egy nagy kőfödémdarabot és belezúzta a többi törmelék közé, hogy helyet csináljon valami új Izzet kísérlet részére. Látta, hogy az elhajított kő háromszögek sorozatát tartalmazta.

Felismerte, hogy ez valamiféle kód lehet.

Jace megtartotta magának a pontosítást Kavintól, a bizalmasától és követő tanítványától. Kavintól, aki nagy segítséget jelentett a többi geometriai minta felkutatásában, feltérképezésében, és abban, hogy fedezze Jace-t miközben ő egy liga által ellenőrözött területen kutatott a kódok után.

Kavin egy logikus, gyakorlatias vedalken volt – nem ad a megszállottságra. Ha Jace elmondaná neki, hogy ez a kód mennyire leköti minden gondolatát, akkor otthagyná a projektet.

Jace szemei szúrtak. Összecsípte majd megdörzsölte őket.

Rengeteg mintájuk volt, de semmilyen válaszuk nem volt rá. A darabok nem illeszkedtek. Volt bennük egyfajta szabályosság. A kövekben lévő minta sinus formájú volt, de nem volt benne üzenet. Valami hiányzott.

Ekkor kopogtak a földszinten.

 

Egy elfeledett csarnokban a város alatt, “néhány órányi” gyaloglásra az utcaszinttől egy ősi téglafal ragyogni kezdett. Kék fény táncolt a téglák szélein. Az ősi habarcs füstölni és sisteregni kezdett. Ahogy a fal berobbant a csarnokba, a beomlott téglafalban nagyjából ovális lyuk maradt.

Ral Zarek átlépett az imént létrehozott lyukon.

 

Por kavargott a nyirkos, rohadt levegőben, ahogy a kesztyűjén lévő eszköz csicseregni és csavarodni kezdett, majd a varázslatból fennmaradó mana ellobbant.

Ral megrezzent és a kezét az orra elé tette. Berúgta a bakancsával a téglát és felhorkant:

- Jaj, Skreeg, mondd, hogy nem ez az a hely.

Egy Izzet páncélzatú goblin beugrott a csarnokba és körbenézett, majd a hátizsákjából előtúrt és összerakott egy nemrég kifejlesztett Izzet manaérzékelő eszközt, ami az érzékelőivel körbehálózta a kamrát.

- De! - válaszolta Skreeg. - Itt a legmagasabb a koncentráció. Ennek kell lennie.

Egy csoport Izzet varázsló követte Ralt és Skreeget a csarnokba, ahol aztán a különböző elemző varázslataikkal és alkimista eszközeikkel elkezdték elemezni a terepet, meg-megvilágítva a csarnokot, ahogy a varázsenergiájuk keresztülragyogott a nyirkos párán.

Ral keresztülment a csarnokon, arrébb tolt egy mohafüggönyt, átlépett egy ősi, kidőlt oszlopon, majd letérdelt, hogy megvizsgáljon valamit a gyökereknél.

Lefeszített egy mohos kacsot egy rögről, és hátratekintett. Egy koponya szürke arca vigyorgott rá, száját csorba fogak pöttyözték. Ral vett egy mély levegőt, és hagyta, hogy a harcolj vagy fuss érzés eltűnjön.

Visszafordult a többiekhez. - Kész vagyunk? - kérdezte.

- Skreeg, a manatekercs. Tölsd már fel.

Skreeg letett a földre egy spirálisan kanyargó bronzszobrot, a többi Izzet kutatóvarázsló pedig körbevette a szobrocskát és elkezdték mágikusan feltölteni a művelethez. Hamarosan egy karmazsinvörös és türkizkék ékkő emelkedett fel a varázstárgy szélein és halkan zümmögni kezdett.

- Mindjárt kész, uram. – monda a goblin.

- Mindjárt? Úgy gondolod, hogy a hatalmas Lángelme megelégedne egy mindjárttal?

- Szíves elnézését kérem kollégámnak, de egy kis időbe telik, míg a tekercsek…

- Csatlakoztasd egy dúsabb forráshoz - csattant fel Ral.

- Ha ez az a csarnok, amin egy erővonal fut keresztül, akkor rengeteg manának kell lennie alatta. Egy öreg forrásnak, amit minden bizonnyal már évszázadok óta nem használtak.

- Tényleg van alatta valahol egy dúsabb forrás. – mondta az egyik Izzet varázsló csukott szemmel.

- De a tekercs túl fog melegedni, ha közvetlenül csatlakoztatjuk a manakúthoz. - mondta Skreeg. - Túl nagy az erő…

- Csatlakoztassátok közvetlenül hozzám az összes manát. - mondta Ral. - Azonnal megmondom, hogy ez a vonal-e az, amit követtünk.

Egy rovarszerű, ciripelő hang visszhangzott végig a csarnokba vezető ősi folyóson. Az Izzet mágusok megdermedtek.

- Ki van ott? - szólt a folyosó felé fordulva Ral.

Megpróbálta megnézni, mi lehet az, de az eszköz nem adott elegendő fényt ahhoz, hogy bevilágítsa a sötétséget.

Aztán egy olyan kaparászó hangot hallott, mint amikor egy tojáshéjat feltörnek egy porceláncsészén, amit még több ciripelő hang, majd léptek zaja követett. Rengeteg lépésé.

- Fejezd be a természetellenes kísérleteidet! - szisszent fel egy hang a sötétből - Hagyd el ezt a helyet, amit Jarad ligamester a Golgari boly nevében birtokol.

Egy kis csapatnyi sápadt, rettenetes kinézetű elf és ember lépett be a fénybe. Sötét hajuk apró csontokkal és kavicsokkal díszítetve fénylett.

Kitinből készült páncéljukból apró, vadul szaladgáló rovarok rajzottak a vállukon lévő, ragyogó moha felé – gombák melegágyai. Ral nem tudta biztosan megállapítani, hogy a bogarak vagy a Golgarik adják ki magukból ezt a ciripelő hangot. Néhányan rövid kardot tartottak, de a többségük fegyvertelen volt: varázslók voltak. A szónok, egy elf sámánnő előretartotta göcsörtös botját. A tetejére mutatott, amit egy óriási patkánykoponya díszített, majd közvetlenül Ralra mutatott vele.

- Te. Távozz.

Ral széles mozdulatot tett az arca előtt.

- Ez csak egy elhagyatott alagút. Senkié.

- Minden, amit a civilizáció eldob, a miénk. – mosolygott gúnyosan a Golgari elf.

- Nos, akkor sietned kell, hogy megszerezd, amit kiszórnak a csatornába. Niv-Mizzet, a sárkány mostantól magának követeli ezt a területet – és bármilyen törmelék is van itt, az az Izzet Ligát illeti.

A Golgari válasza furcsán torokhangú volt. Ral úgy gondolta, hogy amit hallott az majdnem egy vicsorgás volt.

- A ligapaktum szerint az ilyen átjárás illegális. - mondta az elf.

- Nos, a ligapaktum már nincs többé, ugye? Haladjunk. A sárkány nem szeret a felfedezéseire várni.

Az elf sámán újra gúnyosan mosolyogni kezdett, majd az arcát lehajtva hátrébb lépett. És vele együtt a többi Golgari is visszahátrált a sötétségbe.

Volt még egy utolsó zörrenő hang, amint sámán megrázta a patkánykoponyás botját, majd utána minden elcsendesedett.

Skreeg felsóhajtott a csendben. - Örülök, hogy vége.

Ahogy kimondta ezt, sötét formák keltek életre az Izzet expedíció körül, amibe beleborzongtak.

Az eddig figyelmen kívül hagyott kupacok gombaszerű, rothadó rettenetekké váltak: az apró csontokkal teletűzdelt mohapárnák soklábú formává váltak, a sötétben sikolyok keltek és rosszindulatú karmok lendültek.

- Rohadt csatornalakó elfek! - átkozódott Ral, majd hirtelen odafordult a többi Izzet varázslóhoz.

- Mire vártok? Pusztítsátok el őket!

 

Egy Izzet mágus rögtön varázslásba fogott, de a Golgari zombi hihetetlen sebességgel ugrott felé. Skreeg, a goblin felvakkantott, amint egy zombi karmai megragadták és szörnyű, mindent elnyelő szája felé emelték. Ral egy villámot lőtt a rothadó lény felé, ami ideiglenesen széttépte azt. Skreeg a mocsokba zuhant, az élőhalott lény pedig a szétrepült testrészeiből hálószerűen elkezdte újjáépíteni magát.

Ral megragadta a kísérleti eszköz bronzkábelét, és megpróbálta fegyverként használni. Az egyik végét megragadta, és beledöfte az élőhalott szörnybe. Ez megállította volna egy élőlény szívét, de természetesen egy élőhalott vadállatnak – ha volt is egyáltalán – már rég megállt a szíve – most épphogy csak megperzselte vele a szürke húst.

A zombiszerű lények csapatban támadtak, húzózsinegként terelték össze a mágusokat. Ral halotta társainak sikolyát, miközben rengeteg csáp csapódott a karjának és a nyakának.

– Kapaszkodjatok valamibe! - mondta, majd a kesztyűjébe csatlakoztatta a manakábelt.

Ral szemei fellobbantak. A csarnokban feltámadt a szél, Ral minden szőrszála égnek állt. Ahogy felé nyúlt egy zombi karja, hogy berántsa a testét a többi zombihoz, apró energiakisülések pattogtak végig a testén. A levegő megtelt hiperkinetikus energiával, és Ral úgy érezte, néhány centiméterrel a talaj felett lebeg. Ő ekkor már csak az energia felvisító hangját hallotta, ami leginkább egy túlmelegedni készülő bojleréhez hasonlított. A szeme vakító fehérré vált, ahogy megpróbált annyi manát magábaszívni, amennyit csak tudott. Mint egy születő nap, Ral minden egyes porcikája óriási energiával robbant fel. Minden hangos és fényes lett, utána csöndesé és sötétté vált. Semmit sem látott vagy hallott.

Hirtelen azon kapta magát, hogy levegőt vesz – annak bizonyítékául, hogy valahogyan mégiscsak túlélte.

Valaki lámpást gyújtott. Ral látott valamit, de minden olyan ködös volt. A kép lassan tisztult ki körülötte. A csarnok füstpárával volt teli, és mindent törmelék borított.

- Megsérült valaki? – kérdezte köhögve.

- Azt hiszem, megvagyunk, Uram – mondta az egyik Izzet mágus kormosan, megégve, de élve.

- Neked köszönhetően – mondta Skreeg, miközben előbukkant a füstködből.

A Golgari élőholtak eltűntek, ahogy az energiarobbanás elérte őket. Egy tégladarab hullott a földre, ahogy az ősi mennyezet megsérült.

Ral elevenebbnek érezte magát, mint valaha. A szíve túl gyorsan vert, és ezt szerette.

- Skreeg, a manatekercs. Tekerd fel. Befejeztük ezt a kísérletet.

- Uram? – kérdezte egy Izzet kutató.

- Mi az?

A varázsló a mennyezetet nézte, ahol egy ősi követ tett láthatóvá a robbanás.

- Ezt látnia kell.

 

Jace lekúszott a lépcsőn a földszinti ajtóhoz. Kavin nem kopogna, és ő nem várt más látogatót. Előkészített egy varázslatot, amivel kifürkészheti a másik elméjét, hogy kiderítse, ki az. Amikor egy öreg barát gondolatait észlelte, szélesre tárta az ajtót.

Emmara ugyanolyan fiatalnak nézett ki, mint mindig, de ő elf volt, így az életkora nem látszott. Fehér köntöst viselt, amin hímzett borostyán kúszott fel a válláig, ami aztán sűrű, barna ágaival elágazva pánttá alakult, ezáltal úgy nézett ki, mintha egy nagy fa gyökere lenne. Jace tudta, hogy fiatalságát meghazudtoló, nyugodt erővel és bölcsességgel rendelkezik.

- Jó estét, öreg barátom. – mondta félig mosolyogva.

- Emmara! Rég láttalak. Gyere be!

Amint kimondta, meg is bánta. Jace szentélye nem éppen vendégeknek való volt.

Amint Emmara átlépett az ajtón, Jace bűnbánóan átvezette a kutatásból származó törmelékkel teli szobán. Félrerakott néhány kőfaragást az útból, aztán leültek a földre egy öreg tűzhely mellé ahol egy kopott szőnyeg szívélyesen fogadta őket.

Emmara körbetekintet a helyen. – Felcsaptál archeológusnak?

- Ez egy új projekt. Gondoltam, hogy ezt fogod kérdezni. A kollégám és én mintákat vizsgálunk öreg kőfaragásokon. A kerület több tucat helyén láttam, hogy ugyanezt az ismétlődő geometriai elemekből álló mintát használják. Teljesen megigézett. Tudtad, hogy ebben az utcában majd minden épület építőkövei ugyanabból a kőfejtőből származnak?

- Nem tudtam. - Az arca békés volt, de abból, ahogyan összekulcsolta a kezét az ölében, tudta, hogy nem csak csevegni jött.

- Mi szél hozott Ovitziából?

- Most már itt élek a tízedikben – mondta Emmara. Gyengéden az ujjai között tartva egy kis tárgyat nyújtott Jace-nek: egy bonyolult erezetű levelet mintázó fadarabot. Túlságosan összetett volt ahhoz, hogy egy kézműves készíthette volna, varázslattal formázták.

- Mi ez?

- Ajándék a liga vezetőjétől.

Jace két kézben fogta a törékeny falevelet.

- Ligavezető? - A pici falevél fölött átpillantott Emmara vállára.

– Te csatlakoztál egy ligához?

- Visszatértem az egyikbe. A Selesnya konklávéba. Igazából már sok évvel azelőtt tagja voltam, mielőtt te megszülettél volna, embergyermek. És most, hogy újjáépült, visszahívtak. Látnod kéne, hogyan kapott erőre a konklávé.

- Az igazat megvallva ez idáig nem láttam túl sokat az épületből. – monda Jace vállat vonva.

Feltűnt, hogy a haja mindenfelé állhat, és Emmara látogatása drámaian megnövelte a koszosság érzetét.

Emmara jelentőségteljesen Jace-re nézett. - Mit tudsz a ligapaktumról?

Ez érzékeny kérdés volt. Jace sosem volt teljesen őszinte Emmarával, sosem mondta el neki, hogy ő egy síkjáró, egy mágus, aki képes a létezés síkjai között utazni. A legtöbben el sem tudják képzelni, hogy a saját síkukon kívül létezik másik, és azok, akik ahhoz az egy síkhoz vannak kötve, nem szívesen hallanak arról, hogy az ő otthonuk csak egy a rengeteg sík közül. Jace figyelt arra, hogy síkjáró képessége titokban maradjon. Ez azt jelentette, hogy Jace-nek néha úgy kellett viselkednie, mintha mindig is itt élt volna, ahogy ennél a beszélgetésnél is. Ismerte a városvilág, Ravnica történetét, már amennyire a kutatásai során találkozott vele, és amennyit más emberek elméjében látott.

Úgy gondolta, megéri Emmara elméjében tapogatózni. Hátha többet tudhat meg a ligapaktumról. Mágikus képessége néha szükséges eszköz volt. Azonban Emmara a maga módján képzett mágus volt, így képes lett volna érzékelni az elmemágiát, ha használja.

- A politika sosem tartozott a kedvenc témáim közé.

- Mi nem lennénk meglepve, ha a ligák újra felemelkednének. – mondta Emmara. A ligák a történelmünk pillérei. Évezredek óta a civilizációnk gerincét alkotják, és mindegy, ki mit mond, a ligapaktum volt az, ami egyben tartotta őket. De a ligapaktumnak vége. Eltűnt. Semmilyen törvénynek vagy egyezménynek nincs mágikus kényszerítő ereje.

Semmilyen ősi dolog nem köti a ligák vezetőit.

Jace azokra gondolt, akiket ismert, és tudta róluk, hogy az erőt keresik: Liliana, Tezzeret, Nicol Bolas. Arra gondolt, hogy ők hogyan használták fel az erejüket arra, hogy még erősebbek legyenek.

- Bárki is birtokolja az erőt, kíváncsi lesz a határaira.

Emmara biccentet. - És határok nélkül…

- Arra gondolsz, hogy megpróbálják kitolni a határaikat.

Emmara a törékeny faragványra nézett Jace kezében.

- Már meg is próbálták.

- Ki? A Rakdos? - találgatott Jace. Sosem tudta megérteni, hogy a Ravnicaiak miért engedték meg egy gyilkos, démonimádó kultusznak, hogy megmaradjon a tíz hivatalos liga között – túl veszélyesnek nézett ki. A jelenlegi elmélet az volt, hogy a Rakdos liga egész jól tudta biztosítani az összeveréseket és a perverz szórakozást azok részére, akik elegendő hatalommal és javakkal rendelkeztek, és ez elegendő volt ahhoz, hogy fennmaradjanak.

- Nem – mondta Emmara.

- Az Izzet az. Az Izzet mágusok illegálisan behatoltak más ligák területére.

Az Izzet liga. Ugyanaz, akiknek a mágikus kísérleteivel Jace mindig találkozott, amikor felfedezte a köveket, amikbe kódok vannak belevésve.

- De ennek a rendezése nem a törvénymágusok dolga lenne? Nem kéne az Azoriusnak felügyelnie ezeket a határokat?

- Próbálják. Az Azorius szenátus a többi liga kérésére nap, mint nap megpróbálja felszámolni ezeket a tevékenységeket, és felügyelni az Izzet ligát. De a ligapaktum nélkül az Azorius fogatlan bürokraták gyülekezetévé vált. Az ö törvényeik csak szavak és papírok. Nem úgy tűnik, mintha Niv-Mizzetet érdekelné.

Niv-Mizzet az Izzet liga alapítója és vezetője, kíváncsi, alapos, okos ősmágus, aki nem mellesleg egy őssárkány. Ha az Izzetnek új terve van, akkor Niv-Mizzet lesz, akitől ez származik.

- Mit mondott a sárkány?

- Semmit.

- Amibe az Izzet belefog, azt titokban tartják.

- És te ki akarod találni, hogy mi a tervük. Arra akarsz rávenni, hogy derítsem ki – gondolta Jace.

- Trostani, a ligavezetőm úgy gondolja, sürgősen ki kéne deríteni, hogy mit forgat az Izzet a fejében. De ha nem fognak együttműködni, akkor a ligák egyre gyanakvóbbak lesznek, és nőni fog a feszültség közöttük. Ez olyan konfliktushoz fog vezetni, ami széttépi a ligákat. -kitárta karját, majd ismét összefonta.

- El kell érnünk, hogy az Izzet együttműködjön.

Jace leült, levegőt vett, és figyelte Emmara arcát. Emmara megpróbált nem egyetérteni vele, de nyugodt arckifejezése mögött látta a feszültséget. Olyan idegesség volt a viselkedésében, amilyet még sosem látott tőle. És ez nem félelem volt. Emmarát nem érdekelte semmi olyan fenyegetés, ami az ő biztonságát veszélyezteti. Úgy érzékelte, nem kényszerből beszél, - valami mély érzelem van benne, egy kapcsolat, ami több, mint a liga iránti hűsége. Azon tűnődött, hogy valaki mást akar-e megvédeni.

- Hogyan segíthetek?

Emmara mosolya felragyogott. – Csatlakozz hozzánk! – felelte. – Segíts nekünk megérteni, hogy mit akar tenni az Izzet, így biztosítani tudjuk a békét itt és a többi kerületben is.

- Azt akarod, hogy csatlakozzak a ligádhoz?

- Szívesen fogadunk a ligában. A Selesnya hisz abban hogy össze tudja hozni az embereket, hogy meg tudja teremteni a feltételeket mindenki egymás melletti életéhez. A te adottságod óriási lehetőséget jelent – ahogy kapcsolódni tudsz az emberekhez. Hasznos lennél a számunkra.

- Nem is tudom.

A ligához való csatlakozás egy értékrendhez, egy nézőponthoz való kötődést is jelentett. De leginkább azt, hogy Ravnica síkjához kötné magát. És abban sem volt biztos, hogy ha választani akarna a ravnicai ligák között, akkor a Selesnyára esne a választása. Jace körbenézett a szentélyében, széles gesztussal jelezve a kutatást körös-körül.

- Rengeteg folyamatban lévő munkám van… nem tudom most ezeket felfüggeszteni.

- De sok embernek tudnál segíteni. Én befolyással birok a ligában, Jace. Trostani egyfajta elöljáróvá választott engem. És te olyan természetességgel tudsz kapcsolódni az emberekhez. Ugyanazért a célért dolgoznánk. Megtudhatnánk az igazságot. Együtt.

Jace habozott. Nem túl sok mindenki nézett eddig úgy rá, mint Emmara ebben a pillanatban. Mondani akart valamit, amivel elérhetné, hogy Emmara még tovább nézzen rá így. Elképzelte, ahogy Emmara arca még jobban felragyog, ha azt mondja, hogy igen – hogyan érinthetné meg a kezét, és mondhatná el neki, hogy nincs számára fontosabb dolog, mint hogy csatlakozzon hozzá, hogy segítsen neki. Azt kívánta, bárcsak megtehetné, csak hogy megnyugtassa.

De nem volt képes rá.

- Bocsáss meg. Nem csatlakozhatok a Selesnyához. De talán másféleképpen segíthetek.

 Emmara mosolya lehervadt. – Ó, akkor elkéstem. Már egy másik liga tagja vagy?

- Nem, nem igazán. – arra az időre gondolt, amit más síkokon töltött.

Azokra a rejtélyekre gondolt, amik az egyik univerzumból a másikba vitték.

 – Én csak… nem szeretek bárhová is kötődni.

Emmara megütközött.

– Értem – mondta, és felállt. Viselkedése visszaváltott formálisra és az etikettnek megfelelőre.

- Nos, mennem kell. Rengeteg ligabeli dolgom van, amit el kell intéznem. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, Jace. Jó volt látni téged.

- Nem, Emmara, én kérek elnézést. – mondta, miközben ő is felállt.

- Csak úgy értettem: most nem engedhetem meg magamnak, hogy belekeveredjek… a ligák politikai játszmáiba. Most valami fontosat vizsgálok, ami az összes időmet elveszi. Szeretnék neked segíteni, miután megoldottam ezt.

Emmara biccentett.

 – Mi is ezt szeretnénk.

Mikor Jace ajtajához ért, megfordult.

- Az a levél, amit adtam neked, egy Selesnya varázstárgy, amit egy faformázó készített. A segítségével kapcsolatba tudsz lépni velem, ha akarod. Csak mondd ki az aktiváló szavakat, és én hallani foglak.

Jace ránézett a kezében tartott ajándékra.

- Mik azok a szavak?

- "Szükségem van rád".

 

Mire a Selesnya elf nő elhagyta az épületet, az utcalámpák is elkezdtek felragyogni. Mirko Vosk az épület lapos tetejének szélén állt, és figyelte a nőt, ahogy elsétál az éjszakában. Kifizetődő volt követni a nőt, és nem úgy, ahogyan számított rá.

Vosk szemei úgy verték vissza az utcai lámpák fényét, mint a macskáké, és a hűvös estéhez képest alig volt felöltözve. Fellépett a kémény nyílásához, ahol éles füleivel nemrég hallgatózott, de nem hallott többet attól a férfitól, akit a nő meglátogatott. A nő tényleg érdeklődött a férfi iránt, aki az ismerőse volt, és Jace-nek hívták. Hitt a képességében – valószínűleg valamilyen mágus. És ez a Jace említette, hogy kutatást folytat valamilyen minta vagy kód után.

Pontosan ez az a fajta információ, amit Mirko Vosk mestere birtokolni akart.

A Selesnya nő étvágygerjesztően illatozott, és a közvetlen kapcsolata Trostanihoz is értékes volt, de Vosk úgy érezte, most már több mint egy célpontja van.

Mirko Vosk lelépett az épület párkányáról. És ahelyett, hogy lezuhant volna, lezser eleganciával ellebegett az éjszakai égen. Itt volt az ideje egy audienciának rejtőzködő mesterével.

 

Az Izzet mágusokat nem volt nehéz megtalálni. Néhány napnyi megfigyelés után Jace meghallotta a robbanást és látta a rajokban felröppenő madarakat végig a kerületben. A kék füstoszlop árulkodó jele volt az Izzet pirotechnikai kísérleteknek. Jace követte a robbanás nyomát, és kiszúrt két mágust, egy embert és egy goblint, akik alkimista szerkentyűkkel és mizzium kesztyűvel voltak felszerelve. Egy használaton kívüli alagútból bukkantak elő, maguk mögött elszenesedett téglákat és füstfelhőt hagyva, miközben az eszközeik energiától sercegtek. Jace megfigyelése szerint ez volt az Izzet kutatási stílus: folyamatosan adjunk hozzá energiát, amíg valami fel nem robban, aztán vizsgáljuk meg az eredményeket.

Jace rejtve maradt az alagút szájánál, hagyta, hogy azok ketten elmenjenek mellette. Megnyitotta elméjét és röviden átfutotta a gondolataikat. Skreeg, a goblin az ember asszisztensének vagy tanoncának tűnt. Az ember pedig Ral Zarek volt.

- Nincs nyoma kapunak, pedig az energia ígéretes volt - mondta Skreeg.

Mit fogunk mondani a Hatalmas Lángelmének?

- Azt bízd rám – válaszolta Zarek.

Skreeg és Zarek gyorsan beszéltek, miközben ráfordultak a főútra, így Jace nem tudott mélyebbre ásni az elméjükben, hogy megtudja, mit tudnak. Helyette inkább utánuk lopózott, és megpróbált a közelükben maradni úgy, hogy ne vegyék észre.

- Lehetséges, hogy a Dimirnek nincs saját kapuja? – kérdezte Skreeg.

- Lehetetlen.  – mondta Zarek. – Itt van valahol, és csak ránk vár. Csak mélyebbre kell tekintenünk.

- Ezt honnan tudjuk? Honnan tudjuk, hogy megtaláljuk majd, amit keresünk?

- Ezt az utat az ősök építették a számunkra, Skreeg. Az egészet egy parun rendezte el, érted? Az egyik ligaalapító építette ezt a rejtvényt szerte az egész kerületben, hogy megtaláljuk.

- Hát persze, - mondta fülvakarva Skreeg. – De miért gondolod, hogy nekünk szól?

Zarek felhorkantott. - Azért, mert mi találtunk rá elsőként.

 

A két Izzet mágus gyorsan sétált, és halkan beszélt, Jace pedig nem sétálhatott túlságosan közel hozzájuk úgy, hogy ne ébresszen gyanút bennük. Meg kell találnia a módját, hogy közel kerüljön hozzájuk. Ismert egy varázslatot elvegyüléshez, ami elfedi a jelenlétét a kívülállók elől, de nem gondolta volna, hogy képes lenne a varázslatot úgy fenntartani, hogy közben egyszerre olvas a gondolataikban, és lépést is tud tartani velük. Talán közelebb tudna kerülni hozzájuk, ha nem marad az utcaszinten. Jace befordult a sikátorba, az Izzet mágusok pedig továbbmentek. Felmászott egy kerítésen, majd felhúzódzkodott egy fogadó tetejére. A tetőn félig guggolva végiglopakodott, amíg a tető másik szélén lepillantva meg nem látta Skreeget és Zareket. Újra belehallgatott a felszínen lévő gondolataikba. Sajnos a beszélgetésük egy részéről lemaradt.

- Ez csak az első lépés - mondta Zarek. – Niv-Mizzet szerint a kód többet fog elmondani. Nem elég csak megtalálni a kapukat. Ismernünk kell az utat, mielőtt megtudjuk, mi van mögötte.

Skreeg összecsapta a kezét, és boldogan nézett fel Zarekre.

- Ó! Mondd el, mi van mögötte!

- Ő egy otromba, öreg gyík, Skreeg. Nem osztja meg velem minden titkát. De azt hiszem, tudom, mit keresünk. 

Aztán megint eltávolodtak Jace-től. Jace-nek ezért át kellett ugrania a másik háztetőre, elszaladni a tető lejtős széléig, majd óvatosan végig kellett kúsznia a peremen közvetlenül a mágusok felett, hogy hallja őket. Mostanra még halkabban beszéltek, és Jace-nek még úgy is meg kellett erőltetnie magát, ha érteni akarta, mit mondanak, hogy a belső érzékei aktívak voltak.

- Úgy hiszem, hogy ez egy hatalmas fegyver, Skreeg - mondta Zarek. – És itt van elrejtve a tizedikben. Az ősi ligaalapítók tudták, hogy a ligapaktum ereje nem tart örökké. És úgy gondolom, az egyikük tudta, hogy ha a ligapaktum megtörik, akkor egy ligának kell kiemelkednie, hogy uralkodjon a többiek fölött. Ezért hagyták itt nekünk a fegyvert, Skreeg, és ezért rejtették el így, hogy csak az arra érdemes találja meg. És csak mi vagyunk rá érdemesek, ugye? Ezért lesz Ravnica a miénk.

Egy fegyver, gondolta Jace. A kód, a kapu, az út - ezek összessége valamilyen fegyvert rejt. Legalábbis Zarek ezt hitte.

Jace nem követte őket tovább a háztetőn, figyelte, ahogy távolodtak az utcán. A varázslók megérkeztek az Izzet által ellenőrzött terültre, ami magas, gőzölgő, erős fémcsövekkel borított fallal volt körülvéve. Skreeg és Zarek egy széles, felfelé vezető lépcsőn mentek fel, ami egy kerek kapuhoz vezetett, aminek tetejét a magára a sárkányra hasonlító, óriási Izzet szimbólum koronázta. Egy csapat Izzet őr biccentett feléjük, és a kapu kitárult előttük.

Ahogy a kapu kinyílt, Jace meglepődve vette észtre, hogy egy sárkány fejének sziluettjét látja. Niv-Mizzet várta Zarekék visszatértét.

- Mit találtatok nekem? – kérdezte Niv-Mizzet.

A sárkány hangja úgy dörgött, hogy Jace még a búvóhelyéről is hallotta. De választ már nem hallott, és az Izzet mágusok mögött hamarosan bezáródik a kapu. Úgy érezte, közel jár ahhoz, hogy kiderítse, mi van a titkok mögött, de abban biztos volt, hogy elkapják, ha megpróbál besurranni a jól őrzött Izzet kapun. Lassan elvesztette a mágusok elméjével való kapcsolatot. De Skreeg és Zarek úgysem rendelkezett minden információval, amire áhítozott.

A sárkány azonban igen. Egy lehetősége maradt: bele kell néznie a sárkány elméjébe, mielőtt a kapu bezáródik, persze csak akkor, ha van hozzá bátorsága.

Volt.

 

Vége az első fejezetnek 

 

 

A Lángelmében

 

Jace összegyűjtötte manáját, és mint egy nyílvesszőt, kilőtte az elmemágiát. A varázslat láthatatlanul szelte át a levegőt, majd becsapódott Niv-Mizzet elméjébe. Jace tudta, hogy nincs ideje körbenézni az ősi sárkány elméjét kitöltő tudásban, ezért egy feladatra koncentrált: megtalálni, mit tud a sárkány az útvesztőről.

Olyan volt, mintha a pokolba zuhant volna. Érthetetlen gondolatok lobbantak fel mellette. Vad teóriák, lehetetlen kísérletek, őrült kirohanások kavarogtak, mint valami vihar, és minden az ellen volt, hogy fellebbentse az ezerévnyi emlékeket eltakaró fátylat. Niv-Mizzetnek nem voltak felszínes gondolatai. Olyan volt, mintha az ötletei forgószélként egyszerre versenyeznének, és viharként egymásba csapódnának, de valahogy mégis egy koherens egész gondolattá állnának össze a végén.

De ahogy Jace-t a varázslat belevitte az elmébe, képes volt felismerni egy mintát a sárkány elméjében, amely villámcsapásként tört utat magának a káoszban. Ez a sárkány a kutatással kapcsolatos megszállottsága volt. Az elméjében csak úgy hívta: a Rejtett útvesztő, egy rejtvény, amit magába Ravnicába véstek, egy misztérium, amiről úgy hitte, kimondhatatlan hatalomhoz vezet. Jace mohón falta a sárkány szenvedélyét a Rejtett útvesztő iránt. Ezer lehetséges megoldás formálódott Niv-Mizzet elméjében. Végtelen számú út sistergett fel és esett darabjaira a mentális tájon. De Jace tudta, ahogyan a sárkány is, hogy egyik útirány sem helyes.

Aztán Jace meglátta, amit keresett. A sárkány ismerte a Rejtett útvesztő mögötti kincset. Jace is látta, és felismerte annak erejét. És aztán megértette, hogy Niv-Mizzet miért mozgósította az egész ligát ennek a megoldására. Ahogy az Izzet kapu bezáródott, és Jace kapcsolata a sárkánnyal megszakadt, Jace rádöbbent, hogy a behatolását észrevették. Abban a pillanatban ahogy egy ragadozó tekintete a prédájára szegeződik, a sárkány figyelme kíváncsian és zavaróan nyugodtan vette körül Jace-t.

- Jace, jó hogy visszatértél – mondta Kavin.

Jace visszatért a szentélybe, és becsapta maga mögött az ajtót. Szabálytalanul fújtatott, próbált megnyugodni. Társa, a vedalken Kavin valószínűleg még mindig azon a kódon dolgozott, amit találtak, és még mindig azon szenvedett, hogy összerakja mindazt, amit Jace egy fellángoló pillanat alatt megtudott.

- Kavin, beszélnünk kell.

Kavin intett egy köteg papírral, amit friss, rendezett kézírása borított.

- Igazad van, mert ezt hallanod kell. Felfedeztem valamit.

- Én is.

- Nagyszerű. Szóval... Átvizsgáltam minden mintát, amit összegyűjtöttünk. A kőfaragványokat, a lenyomatokat, a tárgyakat. És találtam egy mintát.

- Kavin.

- A kód egy régimódi Azorius jogi irat egyik verziója, ami több száz vagy akár ezer évvel ezelőtt keletkezhetett. Természetesen találnunk kell valakit, aki meg tudja fejteni. De valójában az a helyzet, hogy értek egy kicsit az Azorius rúnákhoz. Hívjuk régi hobbinak…

- Kavin, figyelj.

- Ilyet nem láttam még ezelőtt, mert sosem állítottuk jó sorrendbe, a mintáink sem teljesek, és mellesleg kopottak is. De képes voltam összeszedni néhány kifejezést és koncepciót, amikre hivatkozik.

- Kavin, én tudom mit jelent a kód.

Kavin pislogott. - Tényleg?

- Végeztem egy kis… megfigyelést. Az Izzet is ugyanezt a rejtélyt vizsgálja, mint mi.

Kavin kicsit oldalra döntötte a fejét. - Te Izzet ligatagokat követtél?

- Feltártak valamit, ami a kóddal kapcsolatos.

- Várj... te mágiát használtál, hogy betörj az elméjükbe?

- Megszereztem valamennyit a tudásukból, igen.

- Jace, ligaügyekbe avatkozni nagyon veszélyes lehet.

- Egy ösvény. Elkezdtek összerakni valamilyen utat.

Kavin felállt a jegyzetei mellől. – Én is pontosan ezt tudtam meg. A köveken van egy ismétlődő szövegrész, „egy út, amely a civilizáción keresztül kanyarog” „egy hatalmas ígéret felé vezető út”.

Jace bólintott. - Izzeték úgy hiszik, ez egy útvesztő.

- Egy útvesztő, igen, ez pontosabb meghatározás. Szóval megtudtad, hogy hol van ez az útvesztő?

- Nem nevezném szokásos útvesztőnek. Úgy látszik, ez az útvesztő látványosságtól látványosságig vezet – magába a kerület épületeibe lett beleépítve. Egy rejtett útvesztő. Ezért látjuk az Izzetet sűrűn felbukkanni és kísérletezgetni a tizedik kerületben: az útvesztőn átvezető utat kutatják. Mi is azon az úton szedegettük a morzsákat, amit ők is követnek.

Jace figyelte, ahogy Kavin feldolgozta ezeket a felfedezéseket. Egy vedalken arca ritkán mutatott olyan érzelmeket, mint az embereké, de Jace számára egyértelmű volt, hogy Kavin tépelődik. Ez a rejtély megborzongatta az elméjét, de Jace látta, hogy a társa szörnyű kétségek között volt azzal kapcsolatban, hogy folytassák-e egyáltalán a munkájukat.

- Jace, az Izzet nem csak tudományos ellenfél. A ligájuk vezetője nem kedveli a versenytársakat.

- Ezt tudom. De nem is a verseny érdekel. Hanem hogy mi van az útvesztő végén. Azt hiszem, valami olyasmi, ami nagyon-nagyon veszélyesnek bizonyulhat. Valami olyasmi, ami felborítja a ligák közötti egyensúlyt. Valami olyasmi, ami kihat az egész világunkra.

- Mi az?

Jace azon gondolkodott, hogy vajon elmondja-e Kavinnak, mit ragadott meg Niv-Mizzet elméjében. De ez volt a kutatás vége. Ez volt a válasz, amit kerestek.

- Hatalom. Az Izzet úgy hiszi, hogy az útvesztő valamilyen formában óriási hatalomhoz juttatja. Lehet, hogy egy fegyver. Még nem tudom pontosan, mi lehet az, és nem hiszem, hogy Niv-Mizzet tudja.

Kavin szemei szélesre nyíltak a sárkány nevének említésére, de Jace folytatta.

- De ez az útvesztő, ez a kód, meg minden egyéb… régi. Valami olyasmi, amit réges-régen a kerületbe építettek. Ha ez a valami ennyire megszállottá tudja tenni a sárkányt, és úgy gondolja, hogy megéri az idejét, akkor valószínűleg jobb, ha nem kerül a kezébe. Kavin, ezt végig kell csinálnunk. Még a sárkány előtt meg kell tudnunk, mi van az útvesztő végén. De van még egy ennél is nagyobb probléma.

- Jace, pontosan kitől tudod ezeket az információkat?

Jace a köpenye varrását piszkálta. – Ez a gond.

- Ki volt az?

- Maga Niv-Mizzet, a sárkány. Mindezt az elméjében láttam. És ő is megláthatott engem.

- Jace. – Kavin összehúzta a szemét. Ujjait kék homlokához nyomta egészen addig, amíg lilásan játszó köröcskék nem alakultak ki az ujjbegyei körül, és vett néhány mély lélegzetet. Amikor újra kinyitotta a szemét, szavait erőltetett nyugalommal, lassan mondta. – A válaszom: nem.

- Tudom, hogy kockázatos, de megelőzhetjük. Lehet, hogy mi előbb a végére járunk, mint ők.

- Félreértesz. Nem csak elutasítottalak, neked is megtiltom. Nem folytathatod ezt. Egyikünk sem folytathatja. Ez öngyilkosság.

Jace-nek eszébe jutott, amikor érezte, ahogy a sárkány szemei és elméje felé fordulnak egy pillanatra. Eszébe jutott lélekborzoló találkozása Nicol Bolasszal, a sárkánnyal. Az Izzet felfedezéssel kapcsolatos vadonatúj tudásának problémás ára a lehetőség, hogy egy másik sárkány is megtudja a nevét.

- Jace, végeztünk ezzel. Emlékeztesselek, hogy mi történik akkor, ha egy liga akar valamit? Életeket tesznek tönkre. Embereket használnak fel. Ha belekeveredtünk, a legrosszabbnak tesszük ki magunkat, amire csak képesek lehetnek.

- De ez nem azt jelenti, hogy muszáj bele keverednünk? Nem gondolod, hogy ez most fontos?

- Hát persze, hogy fontos. Az alapján, amit mondtál, az egész rendkívül komoly. Pont ezért fogjuk lezárni ezt a kutatást, elpusztítjuk minden nyomát, és elhagyjuk a kerületet.

Jace ellenkezni akart. Fel akart lázadni, hogy Kavin segítsége nélkül tovább dolgozzon. Tudta, hogy az útvesztő utáni nyomozás veszélybe sodorja, és elfogadta ezt. De arra az időre gondolt, amit a Végtelen Konzorciumban töltött, és hogyan tanulta meg azt, hogyha egy erős ellenféllel küzd, akkor azok fognak megsérülni, akikkel a leginkább törődik. A barátjára, Kallistra gondolt, akit a végén még Jace is manipulált. Kavinra gondolt, aki bár tehetséges, de gátlástalanságban nem veheti fel a versenyt a ligák vezetőivel.

Emmarára gondolt, aki számtalanszor visszahozta Jace-t a halálból, és semmit sem kért cserébe. Csak Jace barátja volt, és ezért cserébe ő csak fájdalmat adott neki. Túlélt egy olyan orvgyilkosságot, amit Jace-nek szántak. Minél kíváncsibb volt ő, annál többet kellett elviselnie Emmarának.

De lehet, hogy mindez semmiség. Lehet, hogy mindez csak egy szeszélyes sárkány vad képzelgése, Jace nem talált semmit a kutatásaiban, ami arra utalna, hogy az útvesztő egy fegyverhez vagy valami más olyan dologhoz vezetne, ami veszélyeztetné Ravnicát… Talán Jace szükségtelenül veszélyezteti önmagát és a szövetségeseit azzal, hogy olyanba üti az orrát, ami nem tartozik rá. Azt kívánta, bárcsak belemerülhetne a titkok rétegeibe, de nem látott kerülőutat a komoly veszélyek körül.

- Nos?- kérdezte Kavin.

 

Mirko Vosk fürgén sétált, miközben szemtanúk után fürkészte a sötétséget. Amikor megérkezett a kiválasztott kereszteződéshez, az utak már kihaltak voltak. Így hát megközelítette a téglafalat, majd egyenesen átsétált rajta. A fal puha köddé vált, egy pillanatra engedélyezve az átlépést, aztán visszaváltozott kemény téglává, amint átment rajta. Elhagyatott földalatti folyosók ágaztak el előtte. Leereszkedett egy félig romos lépcsőn, egy árkádsor alatt haladt el, majd a jelöletlen oldalfolyósokon kanyargott. A homály ellenére a szemei tükörként csillogtak.

A folyosó zegzugos katakombába szélesedett ki. Voskot kőpolcok vették körül, amiken az elfeledett Ravnicaiak csontjai hevertek. Tudta, hogy a jó találkozási ponthoz érkezett, mert a szemfogai önkéntelenül visszahúzódtak.

Szinte úgy érezte a mestere jelenlétét, mint egy leheletet a nyakán.

Vosk lassan körbefordult, és a körülötte lévő levegőhöz szólt. - Híreim vannak, mester.

- Belerenről… Igen, látom. – jött a krákogó reszelős hang mindenhonnan, ami aztán végigvisszhangzott a járatokon.

- Tud valamit. Valamit, ami hasznos lehet a liga számára.

- Igen – mondta a hang. – Hasznos eszköznek bizonyulhat.

Vosk megfordult, és a körülötte lévő falhoz beszélt. – Lecsapoljam neked, Mester?

- Világosíts fel a másikkal kapcsolatban, Vosk! Mit mondanak az érzékeid a Selesnya lányról?

- Trostani kegyeltje, ahogy megjósoltad, Mester. Egyre fontosabbá válik. A szaga alapján érzem rajta.

- És hogy nevezünk két utat, amelyek kereszteződnek, és egy út lesz belőlük?

- Egyidejűség?

- Lehetőség – válaszolta a reszelős hang. – Nyomást gyakorlunk egy helyre, hogy eltereljük a figyelmet egy másik helyről, igaz?

- Igen, Mester.

- Így elérhetjük az elfet a Kultusz által, és elérhetjük Belerent az elf által.

- Ahogy kívánod.

- Te vagy a legígéretesebb ügynököm, Vosk.

Vosk ünnepélyesen biccentet. - Köszönöm, Mester.

- De ha hibázol, – mondta a hang, - szilánkos fára cserélem a bordáidat, hogy minden levegővétel azzal fenyegessen, hogy átszúrod a szívedet.

- Értettem, mester.

Nem volt további válasz.

A tízedik kerület egy szent ligetében Emmara meghajolt Trostani, egy három driádból álló lény előtt. Trostani mindhárom felsőteste külön mozgott és beszélt, mindegyik gyönyörű, lombkorona-hajú nő volt, és mindegyikük erős hang volt a Selesnya konklávéban. De az alsótestük egy kanyargó, hatalmas fa törzsévé fonódott össze. Trostani volt a Selesnya liga vezetője, de Emmara tudta, hogy több annál. Trostani volt az élő bizonyítéka a liga egységben való hitének, élő bizonyítéka volt a tömeg eggyéválásával járó erőnek

- A világ vadjai nyitva állnak előtted, Emmara Tandris – mondta Trostani. Ahogy a ligavezető beszélt, a három különböző driád eggyé fonta a beszédüket, valójában nem együtt beszéltek, hanem a szavaikat egy szólammá keverték.

- Nagyszerű a gyógyító képességed, de mi szeretnénk, ha hatalmasabb mágiát is tudnál szőni. Hívd a természet hatalmas elemeit. Ők mindig válaszolnak a hívásunkra, egészen addig, míg hozzájuk hasonlóan mi is úgy hisszük, hogy a világ egyetlen élőlény. Mostantól fogva te vagy az ő nagykövetük, és ők a te vezetőid.

Emmara újra meghajolt. – A legmélyebb köszönetem, Ligamester.

- A hálád jószándékú, de korai. A veszély órája közeleg. Gyűjts össze mindent, amely kedves számodra, mert közeleg a nap, amikor az egységünk próbára tétetik. – Emmara az Izzet titkos kísérleteire, és a ligák közötti paranoiára gondolt.

- Ligavezető, van-e mód arra, hogy a ligapaktum nélkül fennmaradjanak a ligák?

- Csak ha eggyé válunk. - mondta Trostani. A szavak kecsesen szálltak a három driádtól.

- A világ hite a ligák révén kerül kifejezésre, és a túlélés éppúgy lehetetlen nélkülük, mint hit nélkül. De emlékezz arra, hogy az egyén önmagában nem jelent semmit. A határvonalak puszta illúziók. Ha meg akarsz javítani minket, gyógyító, el kell tüntetned a határokat. Nem engedheted meg, hogy a tízek szétforgácsolódjanak, vagy mindannyian elpusztulunk.

Emmara méltatlannak érezte magát a feladatra. Meghajolt Trostani előtt, a három driád is meghajolt előtte, a törzsük úgy hajlott, mint egy kecses fűzfa. Emmara megfordult, hogy elhagyja a ligetet. Már tudta kit kell meggyőznie, hogy segítsen neki, akár akar csatlakozni a ligához, akár nem.

Még mielőtt elhagyta volna a Selesnya ligetet, egy hírnök rohant oda hozzá őt keresve.

- Emmara Tandris? – kérdezte. Amint válaszolt, a hírvivő átadott neki egy összetekercselt levelet.

- Azt mondták, hogy a feladó bizonyos Berrim.

- Köszönöm.

Berrim volt Jace álneve, amikor először találkoztak.

 

Emmara kitekercselte a levelet, és olvasni kezdte.

 

 

Emmara,

Bocsáss meg. Most már értem, miért akartál meggyőzni, hogy csatlakozzak hozzád, és vegyük fel a kapcsolatot a ligákkal. Most már értem, hogy mitől félnek a ligák, miért tekintenek ellenségesen az Izzet felé, és hogy te és a ligád miért keress segítséget az elkövetkezendő időkhöz.

De attól tartok, nem lehetek segítségedre.

A társam, Kavin és én olyan nyomokat fedeztünk fel, amik elvezettek az Izzet tervének forrásához. De sajnos ezzel le is kell zárnunk a nyomozásunkat. Szörnyű veszélybe sodortam magunkat, és Kavin meggyőzött arról, hogy a legjobb, amit tehetünk az, hogy végleg félbehagyjuk a kutatásunkat. Igazából én még tovább szeretnék lépni, ezért hamarosan elpusztítom az összes, ezzel kapcsolatos kutatásról szóló emlékeinket. Ha a közeljövőben ezzel kapcsolatban bármiről is kérdezel – beleértve ezt a levelet is –, nem fogok rá emlékezni, és nem foglak érteni. Ezzel a levéllel akartalak tájékoztatni a jövőbeli viselkedésem miértjéről, és elnézést kérni a vonakodásomért.

Bocsáss meg. Tudom, hogy ez csalódás a számodra. De remélem, idővel meg fogod érteni a célomat. Addig is, barátom, remélem, gondoskodni fogsz a biztonságodról, és felhagysz az Izzet cselekedetei feletti aggodalommal.

Szívélyes üdvözlettel,

Jace

 

Emmara összegyűrte a levelet a markába, és hirtelen a hírvivő felé fordult.

- Mikor küldték ezt?

- Ma reggel, hölgyem.

- Tudna valami szállítóeszközt hívni nekem? A leggyorsabb dologra van szükségem, amit csak szerezni tud.

 Vége a másodi fejezetnek.

 

Elmeszobrászat

 

Jace kinézett a Macskakő toronyfogadó egyik olcsó szobájának ablakából. A szállás csak egy háztömbnyire volt attól a jelentéktelen kőépülettől, ami a szentélye volt. Foglalt egy szobát a legfelső emeleten, ahonnan ráláthatott, majd felvezette Kavint a lépcsőn a szobába, és becsukta az ajtót.

Kavin végigsimította kezét kopasz fején. Kavinnak szinte szőrtelen kék bőre volt tompa vonásokkal és tiszta elmével – ezek mind vedalken fajának jellemzői voltak, csak Kavin kevésbé volt türelmes, amit Jace rendkívül kedvelt benne.

- Most már elmondanád, mit keresünk itt? – kérdezte Kavin

- Nem hoztál magaddal semmilyen iratot, ugye? – kérdezte Jace. - Semmilyen elrejtett iratot, diagramot vagy kódértelmezést?

- Micsoda? Nem! Mindent a szentélyben hagytam, ahogy kérted.

- Jó – mondta Jace.

Ekkor Jace mentális parancsot küldött az általa felbérelt zsoldosnak, a Gruulok – a brutális, törvényen kívüli száműzöttek ligája – egyik harcos bajnokának. Jace egy Ruric Thar nevű kétfejű ogrét választott, a legvérszomjasabb és intellektuálisan legkevésbé érdeklődő harcost, akit csak talált, hogy lerombolja a szentélyét. 

Intézheted, küldte gondolatát a bérence felé. Az egyedüli válasz, amit hallott, egy pár szótlan, mentális üvöltés volt.

Kintről, Jace szentélye felől szétrobbanó üveg és széthasadó fa hangja hallatszott.

- Mi történik? – kérdezte Kavin.

- Gondoskodtam róla, hogy az összes kutatási anyagunk megsemmisüljön – válaszolta Jace.

- Azt hittem, erről Te és Én fogunk gondoskodni.

 - Nem hinném, hogy alapos munkát végeznénk. Tudom, hogy elcsábulnék, és néhány jegyzetet megmentenék, amik alapján újra elkezdeném a kutatást. Nem vállalhattam ilyen kockázatot.

Kavin lassan bólintott. - De akkor ki pusztítja el a munkánkat? Hagyjuk csak ott?

- Felbéreltem valakit, hogy pusztítsa el a munkánkat nekünk. Az épülettel együtt.

- Nem kéne elmennünk innen? Úgy gondoltam, elmegyünk a Tizedik kerületből – mindenképpen messzebb, mint a Macskakő fogadó.

- A mai nap után akár el is menekülhetsz a Tizedikből, ha szeretnél. De a mai nap után erre már nem lesz szükség.

- Mit jelentsen ez?

- Tudod, még ha a teljes kutatási anyagunkat el is pusztítják, akkor sem tűnik el. Lesznek maradványai, amiket elvehetnek tőlünk és felhasználhatnak ellenünk – a mi emlékeink.

Kavin kezei szinte maguktól védekező pozícióba emelkedtek.

- Várj, Jace. Pontosan mire akarsz rábeszélni?

- Igazad volt, túl veszélyes ezt a kutatást folytatni. De addig, amíg tudjuk, amit tudunk, veszélyben vagyunk azokkal együtt, akiket ismerünk. És nem fogom magunkat belerángatni a sárkány összeesküvésébe csak azért, ami az elménkben van. Nem leszek a sakkfigurája, és nem hagyom, hogy te az legyél azok kezében, akiknek nagyobb a hatalma, mint a lelkiismerete. Nem hagyom, amíg van erőm, hogy rendbe hozzam ezt.

- Sosem mondtad, hogy képes vagy erre. És nem tudom, hogy rendbe akarom-e magamat hozni.

- Nem akarom, hogy kihasználják azokat, akik fontosak a számomra. Higgy nekem, tudom, milyen érzés. Azt hiszed, hogy Ravnica egy hatalmas hely. Még ha örökre elhagyod az otthonodat, magad mögött hagyod a Tizedik kerületet, azok, akik az erő után vágyakoznak, meg fognak találni téged. A játékuk része leszel, csak azért, mert kíváncsi voltál, csak azért, mert elég kitartó voltál, hogy felfedj egy titkot. Felhasználják ellened a gondolataidat, és azokat felhasználva pedig levadásznak.

- Lehetséges lenne ez? Képes lenne egyáltalán valaki erre?

Jace nem nézett Kavin szemébe. – Én igen.

Kavin sokáig csendben volt. Az ablakon keresztül mindketten figyelték, ahogy a távolban füst száll fel a szentélyből. Tűz lobogott az épület belsejében.

Jace látni vélte egy hatalmas, kétfejű alak árnyékát, aki odabent szétzúz mindent.

- Ha feladom a tudásomat a kódról, – mondta Kavin. – feladom az egyetlen fegyveremet. Feladom az egyetlen előnyömet.

- Nem. – mondta Jace. – Elutasítod, hogy te legyél a fegyver.

Rikácsoló üvöltés hallatszott be kintről. Jace és Kavin megfordultak, és egy griffet láttak két utassal, ami épp csapkodva próbált helyet csinálni az utca közepén a leszálláshoz. Az elöl ülő lovas a kantárjánál fogva próbálta irányítani a nyakas griffet, míg hátul a másik lovas lecsúszott a földre. Ezután a griff erős szárnycsapásokkal emelkedni kezdett az ég felé.

Jace azonnal felismerte az alakot. Emmara volt az. Fel-alá rohangált a füstbe burkolózott szentély bejáratánál. – Jace! - sikította a lobogó bejárati ajtónál. – Jace!

- Jaj, ne! Nem, nem, nem! Ne most! – Jace kicsapta az ablakot. – Emmara! – kiáltotta integetve. – Itt vagyok, fent!

Emmara megfordult, majd ahogy meglátta őket, futásnak eredt a Macskakő fogadó felé.

 

- Ne tedd! – mondta Emmara az utolsó lélegzetével, ami az emeletre való felrohanás után maradt.

- Ne merészeld!

- Kavin, ő a barátom, Emmara. - mondta Jace figyelmen kívül hagyva az etikettet.

- Emmara, meg kell tennünk. Nem akadályozhatod meg. Nem fogok belesétálni egy ligakonfliktusba csak azért, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. És nem engedem, hogy Kavin bábuként szerepeljen a sárkány játékában. Emlékszel az előző főnökömre, Tezzeretre. Megértheted, hogy miért.

- Létfontosságú vagy ebben a küzdelemben, Jace – mondta Emmara. – Csak te tudsz nekem segíteni. Kérlek, ne fordíts nekem hátat. Azok után, ahányszor összevarrtalak, és amennyi bajba keverted magad és engem. Nem hagyhatsz el, amikor szükségem van rád. Amikor mindannyiunknak szüksége van rád.

– Épp azért nem akarok belekeveredni, mert minden problémádat én okoztam. Tezzeret rádküldte az embereit, hogy megöljenek. Nem engedhetem, hogy újra valami hasonló történjen. Nem hagyom.

- Elnézést – szólt közbe Kavin – Te Selesnya vagy, ugye? A ligádnak milyen érdekeltsége van ebben? Hogyan érinti őket mindez?

- Mindannyiunkat érint. - válaszolta Emmara. - Vagy hamarosan fog. Bármit is tervez az Izzet, akkor következik be, amikor a ligák különösen bizalmatlanok egymással. Niv-Mizzet nagyon öreg és nagyon mohó. Lehet, hogy a sárkány valami szörnyű dolgot tervez. Képes lenne egy játékot játszatni a hatalomért, ami nem lett volna lehetséges a ligapaktum felbomlása előtt.

Kavinnak elkerekedett a szeme. - Puccs. Ti egy puccsról beszéltek.

- Még ha nem is ezt tervezi, nem gondoljátok, hogy a többi liga számít erre? Fel fognak fegyverkezni egy ligaháborúhoz. Össze kell tartanunk. Itt az idő, hogy mindenkinek szóljunk. És nekem szükségem van a segítségedre.

- Nem. Nem leszek része ennek. – Jace megrázta a fejét. Tudta, hogy hová vezet ez. A béke ígéretével belekényszerítik a harcba, aztán a nagyhatalmú szereplők eszközként használják fel őt a magánháborújukhoz. Minél többet tud, annál értékesebb lesz a sárkány szemében, és lehet, hogy másokéban is. És addig, amíg értékes a számukra, el tudja képzelni, hogy ezek a hatalommal rendelkező egyének hogyan látják az ő barátait. Kavin és Emmara nem lesz több, mint aprópénz az alkukhoz, amit a Jace két füle közötti áruért kínálnak. Nem szeretné a sárkány szeszélyének kiszolgáltatni magát, vagy félbehagyni a kutatását, de ez most nem olyan, mint amit idáig csinált, mondta magának. A legutolsó dolog lenne, hogy elpusztítsa az információt, hogy eltörölje a nehezen megszerzett tudást, de nincs más választása. Jobb hogy senki nem tud semmit az egészről.

- Beszélj a fejével, Kavin. – mondta Emmara, miközben ideges mozdulatot tett Jace felé.

- Mondd meg neki, hogy ez el fog szabadulni, és nagyon-nagyon sok ember meg fog sérülni. Mondd meg neki, hogy ezúttal nem fordulhat vissza.

- Nem tehetem, Emmara –mondta Jace. – Nem vagyok képes rá. Ezúttal nem. Kavin, kérlek, ülj le.

Ezzel pedig meg is kezdte a varázslatát, hogy emlékeket pusztítson.

 

Jace otthon érezte magát másvalaki elméjében.

Azóta elmemágus, amióta csak varázsolni képes. Felfedezte a tudatosság kontúrjait, és megvizsgálta az emlékek borongós mélységeit. Még az elmepusztítás terén is rendelkezett némi tapasztalattal. Amikor Tezzeret Végtelen Konzorciumánál dolgozott, síkjárok és gazfickók síkok közötti kartelljében, számos emberből csinált nyáladzó, együgyű lényt, azzal nyugtatva magát, hogy még mindig jobb, mint a gyilkosság. Nem volt büszke a pszichikai pusztításra, amit végzett. De az az igazság, hogy jó volt ebben, amikor a szükség úgy hozta.

Felmérte Kavin elméjét, belső szeme úgy szárnyalt a vedalken mentális birodalma felett, mint egy sas a tenger felett. Belenézett társa emlékeibe, végigpillantotta azokat a heteket, amikor ő és Kavin együtt dolgoztak a kódon. Jace a saját tudatosságát használta szikeként, kimetszve azokat a részeket a múltból, kitépte őket, mintha egy csillogó pókhálóból szabadítaná ki őket. Ahogy átszelte Kavin elméjét, egy kis időre volt szüksége az emlékeknek, hogy eltűnjenek. Jace mentális pusztítás különleges rengéseit indította el, hogy kitépjen minden asszociációt, szóképet és mentális bejegyzést, ami alapján képes lenne Kavin újra visszatérni ezekhez a gondolatokhoz. 

Egy idő után, ami inkább napoknak tűnt, Jace visszahúzódott Kavin gondolataiból. Nem talált semmilyen emlékdarabot, ami a kutatásukhoz, a labirintushoz vagy a kódhoz tartozott volna.

A törlés befejeződött. Kavin elméje sértetlen volt, de semmilyen nyomát nem tartalmazta annak a tudásnak, ami veszélyes lehetne rá. Jace hagyta, hogy a tudatossága visszacsússzon a saját elméjébe.

Felébredt, az erőlködéstől kiszáradva és izzadva oldalt feküdt a Macskakő fogadó egyik szobájának ágyán. Feltápászkodott ülő pozícióba. Emmara ott volt, aggodalom ütközött ki az arcán. Kavin viszont eltűnt.

- Hova… – letörölte az izzadságot az arcáról. - Hova ment?

Emmara nem tudta elrejteni a rémületet. – Jace. Érezte. Érezte, amit csináltál vele. Először nyugodt volt, veled együtt ült, de aztán kibotorkált innen. Motyogva elrohant. Mit tettél vele?

Jace megtörölte a szemöldökét, megdörzsölte a csapzott haját. – Megtettem, amit kellett. Nem fog emlékezni semmire, ami belekeverné ebbe.

Könnyek gyűltek Emmara szemébe, de a hangja határozott maradt. – Sosem láttalak ilyet tenni.

Jace mély levegőt vett. A nagyja még hátravolt. – Maradj velem. – mondta. - Kérlek.

Ne. – válaszolta Emmara.

- Kérlek. Tudom, hogy nehéz végignézni. – Jace-nek nem tetszett, ahogyan Emmara most tekintett rá.

- Nem azzal van a baj, hogy nézem. Nem is arról, hogy úgy döntöttél, nem segítesz nekem, vagy hogy jelen vagyok, amikor egy részedet megsemmisíted. A hibáról van szó, amit elkövetsz. Ez az, amit képtelenség végignézni.

Elképzelte, hogy a barátságuk szétesik, de úgy döntött, megéri megvédeni Emmarát.

- Nem tudok segíteni neked.

- Segítened kell. Csak gondolkozz el rajta egy pillanatra.

- Elgondolkodom. – mondta. - Kérlek, maradj. Aztán elsütötte azt a varázslatát, amiről sosem gondolta volna, hogy saját magán is használni fogja.

 

 

A fordítás Aequinox és Snike munkája!