Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Gatecrash2014.11.13 13:42

Szerző:admin

- Doug Beyer –

 

A keresett elme

 

Jace mélyen az utca szint alatt a nyirkos köveken feküdt szétterülve, drótnélküli marionett bábúnak érezte magát, lábai nehezek és irányíthatatlanok voltak. A barlangszerű magas mennyezetű csarnok, Ravnica Tízedik kerülete alatt, egy elfeledett szinten helyezkedett el, amely most épp a gyors ziháló lélegzetvételétől volt visszhangos. Jace sosem gondolt arra, hogy az élete adott számú lélegzetvételenként van megszámlálva,de most villámként sújtott le rá  a felismerés, hogy ezen lélegzetvételek véges számúak.

Emmara mellette állt, és habár gyógyító mágiáját alkalmazta az egész teste mégis arról árulkodott, hogy nem kéne mozognia. Semmit nem érzett a folyamatos fájdalmon kívül, amit csak egy Golgari troll bunkósbotja képes kiváltani.  A szövetei, rostról rostra kötöttek voltak. Az izmait szétvert pépnek érezte.

Aztán ott volt még egy másik probléma is, a Dimir vámpír, aki azért jött, hogy végezzen velük. Mirko Vosk tökéletes pillanatot választott arra, hogy megjelenjen,előlépve az árnyékokból; a portyázó troll menekülőre fogta, Jace-t legyengítve hagyta hátra, és Emmera is szét oszlatta a már korábban megidézett masszív elementált. Vosk izmai szálkásak voltak, mint a bemetszések a hidegben, tömör márvány, mozgása mégis hihetetlenül könnyednek tűnt. Ahogy jött előre, a lábai alig érintették a talajt– mintha a gravitáció csak egy szabadon választható dolog lenne a számára.

- A mesteremet csak az érdekli, ami az elmétekben van halandók. – mondta Mirko Vosk. – Szóval a testeteknek nem szükséges sértetlennek maradnia attól, ami történni fog veletek.

Jace, mint egy bizonytalan borjú, előre támolygott a lábán. Úgy érezte valami elszakadt a bordájában, arca megrándult a fájdalomtól. Tudta, hogy messze nem nézz ki fenyegetően, és a betolakodó sem  látja őt ártalmasnak. Ettől függetlenül megpróbált minél jobban annak tűnni. Kihúzta magát, és támadó állásba helyezkedett.

- Érj csak hozzá, és megöllek – mondta.

Vosk elvicsorgót, kivillantva az agyarait. Természetellenes gyorsasággal előreiramodott és úgy megcsapta Emmarát hogy az keresztülcsúszott a termen, mielőtt Jace egyáltalán reagálhatott volna. Emmara a falnak csapódott, hátát a falnak vetve derékig lecsúszott és rongybabaként roskadt össze. Vosk Jace felé fordult.

Jace felemelte a kezét és megpróbált valamit varázsolni, hogy megállítsa Vosk-ot, de a próbálkozása gyengére sikeredett, Vosk szétoszlatta Jace lagymatag varázslatát egy hessegető kézmozdulattal.

Vosk nem vesztegette szavait a kárörvendésre. Megragadta Jace-t a vállánál fogva, megforgatta a vámpírikus erejének segítségével és beleharapott a tarkójába. Az ikertűk keresztülhatoltak a koponyáján. Jace többet érzett, a sima fájdalomnál, többet annál a szörnyű érzésnél, hogy a vére erőteljesen távozik a testéből. Betörő szúrást érzett a gondolataiba, egy szondázó puhatolódzó éhséget a koponyájának belsejében.

Jace küzdött és csapkodott, megpróbált bevinni egy könyököst vagy bokát rúgni, de Mirko Vosk szilárdan fogta,míg végigvitte pszichikus támadását. Jace érezte a mentális betörést, ami az egyik elmeolvasó varázslatának alattomos fosztogató verziójára hasonlított. Érezte, hogy a vámpír ízlelgeti az emlékeit, úgy kóstolgatja egyesével mintha enne.

Jace kinyújtotta a nyakát, a kezei le voltak fogva. A szeme sarkából láthatta Emmarát, aki mozdulatlanul hevert – eszméletlen vagy még rosszabb állapotban lehetett. Jace képes lett volna egyedül is elbánni a vámpírral, de erő és sebesség szintjén is legyőzött volt.

Szüksége volt mana-ra ahhoz hogy valamilyen varázslatot kovácsoljon a védelme érdekében. Megérintette a legmélyebbi köteléket melyek távoli síkokhoz kapcsolódtak, amik manában dúskáltak, de mágikus energiák épp hogy csak csörgedeztek felé, cseppenként töltötték fel. A vérét sokkal gyorsabban szívták, mint ahogy a mana töltötte volna fel.

Ezek az utolsó lélegzetvételeim, gondolta.

Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a vámpír vicsorogva elengedte, kicsúszantotta fogait Jace nyakából. Ahogy ketten szétváltak a mentális kapocs megszakadt. Vosk visszalépett, undorral törölte le Jace vérét a szájáról.

- Lehetetlen – mondta Vosk. – Semmit sem tudsz.

- Elkéstél – mondta Jace. – Amiért jöttél már elvitték.

- Nem kellett volna ezt tenned – mondta Vosk. – Így még rosszabb lesz számodra. El kellett volna vinnem az információt, a Titoknokhoz, és magatokra kellett volna hagynom titeket.

Jace-nek valami egyszerűre volt szüksége, valamire, ami nem igényel egy fuvallatnyi mana-nál többet.  Nem próbálkozott meg normális védelem felállításával, mentális varázslatok elleni pajzzsal. Egyszerűen beléphetne a vámpír elméjébe, fesztelenül széttéphetné, beleharaphatna Vosk elméjébe ahogy a vámpír is beleharapott az övébe. Jace használhatná a tudatát pengeként, szétvágva mindent és mindenkit amit talál, megpróbálva romba dönteni a vámpír teljes pszichéjét ha képes lenne rá. De még nem állt készen.

Vosk lassan hátralépett, szemeit Jace-en tartva, támadásra bátorítván, hagyva, hogy az árnyékok beborítsák. Távozott.

Jace leült és Emmara fejét az ölébe tette. Lélegzett, de alig, a teste erőtlen volt. Vér szivárgott le a homlokán a szemeihez. Jace készenlétben tartotta az érzékeit, készen állt arra, hogy kicsapjon, ha valami történne velük.

Megpróbált telepátiával elérni valakit, hogy segítsen nekik, de túl mélyen voltak. Kit érhetne el? Félt attól, amit idelent találhatna. Beléhasított, hogy milyen kevés embert ismer ezen a világon, és hogy mennyire kevés emberrel van kapcsolata az egész Multiverzumban.

Elfésült egy hajtincset Emmara szeméről. Ha lehetne síkot váltani innen úgy, hogy Emmara-t is magával vinné, már megtette volna. Elszöknének Ravnica-ról és békében élnének valahol ennek a síknak a határain túl, valahol a ligák vagy utánuk lopakodó szörnyek nélkül. De Emmara nem síkjáró. A természete nem hagyná, hogy menjen.

Egy röpke pillanatig Jace eltűnődött, hogy egyedül megy, és ugyanannyi idő alatt el is fojtotta ezt a gondolatot. Megvolt hozzá az ereje, hogy bármelyik dimenzióba elmenjen, amit meg tud találni, de Emmara volt a horgony. Ő kötötte ehhez az élethez Ravnica-n.

Jace keveset tudott Emmararól. Attól függetlenül, hogy ha úgy akarta, képes belekukkantani mások elméjébe, nagyon keveset tudott az emberekről.

- Jace, - motyogta Emmara.

- Emmara. – gyengéden tartotta a fejét.

Emmara kinyújtotta a nyakát, hogy körbenézzen a csarnokban és összerezzent. Visszafeküdt és hunyorogva Jace-re nézett. – Mondd, hogy megölted őt.

- Majdnem megölt engem, de elmenekült. Jól vagy?

- Rendben vagyok.

- Vérzik a fejed.

- Mondtam, rendben vagyok. Te rosszabbul nézel, ki mint én.

- Nos, kellően jól vagyok ahhoz, hogy adjak valamit, amitől jobban leszel.

Jace mosolyt keresett Emmara arcán, de nem történt semmi. Nem úgy nézett ki, mint aki önmagánál lenne. Csendben kezelték egymást: gyógyító mágiát alkalmaztak, köpenyt szakítottak szét a sebkötözéshez, és felmérték a környezetüket.

- Temessük el ezeket a testeket, - mondta Emmara – Fel fogják kelteni mások figyelmét.

Jace és Emmara a Rakdos harcosokat egy sáros tócsába húzták a csarnokban. Emmara a természet varázslatát használva felgyorsította a mohák és a gombák növekedését, hogy azok nőjék körbe a holtesteket. A leölt kultisták rothadó kertté váltak.

- Hadd vigyelek vissza a Konklávé-ba, - mondta Jace.

Emmara biccentet. Nem volt több remény benne.

Jace előretekintett a sötétségbe, ami elvezeti őket innen.

 – Egy rövid ideig a mélyen fekvő alagutakat fogjuk használni. Jelenleg biztonságosabb idelent. Azt hiszem, odafent sokan keresnek minket.

 

 

 

Amint Ral Zarek belépett a ligamester sasfészkébe, a sárkány a tervrajz pulzáló fények vonalai felett tükröződött, amik Ravnica Tízedik kerületének háromdimenziós modelljét alkották.  A modell apró volt Niv-Mizet méretéhez képest, és Ral számára úgy tűnt mintha egy gyerek kukucskálna be a babaházba, ahogy a sárkány hatalmas szeme végigsöpörtek a miniatűr utcákon, az arca lila és rózsaszín vékony csíkban fénylett fel amint a tereket jelölő vékony fénycsíkba ért.

- Kérettél, Hatalmas Lángelme? – mondta Ral Zarek, torokkaparás helyett.

A sárkány nem mozdult el a modelltől. A szeme rángatózott, rögeszmésen követte a térképen keresztül a vékony fényszálat, újra és újra követte az útvonalat, útvonal után.

- Nos, el tudom mondani a helyzetünket, - mondta Ral. Az „Önmagában lévő útvesztő” terv jól halad. Néhány Ligakapu kivételével az összeset sikeresen megtaláltuk, továbbá figyelemre méltó kapcsolatot állapítottunk közöttük. Már csak az Orzhov területen kell áskálódnunk, és a Simic barlangokat kell végig pásztáznunk. Aztán végre kell hajtanunk elegendő számú kísérletet ahhoz, hogy meghatározzuk az útvesztő pontos útvonalát. De sok katonát vesztettünk, és lehet, hogy én egy küklopszot is megöltem. Ezért hogyha lenne még egy csapatnyi mágussom és verőlegényem…

A sárkány felnézet, felemelte az erős nyakát és széttárta a szárnyait, de a szemei visszaugrottak a modellre.

- Zarek ligamágus, - mondta Niv-Mizzet, és egy lánglobbanás szabadult ki a fogai között, ahogy kimondta Zarek nevét. – Keményen dolgozol az útvesztőnk kutatásán, ugye?

- Igen, ligamester, - fojtott el egy sóhajt Ral. – Kérésednek megfelelően, Izzet mágus csapatommal végigvizsgáltuk az egész kerületet és annak határait is. Találtunk egy manafonatot ami szokatlan mintában áramlik keresztül a Tízedikben, ennek segítségével sikerült felállítanunk egy ösvényt az ősi ligakapuk között. Feltártunk néhány típusú varázstárgyat, amelyek segítenek nekünk megismerni a kapuk pontos rendeltetését. Nem tart sokáig mire választ kapunk. Mi megfejtük neked ezt az útvesztőt.

Én fejtem meg neked ezt az útvesztőt – gondolta Ral.

De Niv-Mizzet-et ez már nem érdekelte. Összetekerte a farkát a kerület ragyogó modellje körül.

- Fogytán van az idő – mondta a sárkány. – Egy új végrehajtandó kísérletem van a számodra. Egy új személy veszélye érdekel engem.

- Leállítasz az útvesztő feladatról?

- Bizonyos értelemben.

- De ligamester… nagyon közel járunk.  Azon vagyok, hogy válaszokat nyerjek. És ez nagyon fontos az Izzet ereje számára.

- Amíg meg nem oldódik, az útvesztő elsőbbséget élvez nálam. De egy elme felfedte magát előttem. Úgy hiszem, hasznát tudjuk venni.

Valaki más betört a kutatására és felkeltette volna Niv-Mizzet figyelmét. Ral a súlyát az egyik lábáról a másikra helyezte.

 – Minden egyes napomat kutatással töltöm. Az útvesztő útvonalát, néhány napon vagy héten belül tudni fogom odakint.

- Nem, te nem fogod tudni. Képtelen vagy látni a mintát. Vaknak bizonyulsz az útvesztő igazi természetére nézve, és éppen ezért nem tudtad sikeresen teljesíteni a feladatot. Ez egyértelmű, olyannyira mint amennyire azt feltételezem,hogy kicsiny az elméd. Ez késztet engem arra, hogy felfaljalak.

Ral egy kábellel matatott a páncélkesztyűjén. Nehezen vette a levegőt az orrán keresztül.

- Nem tudom, kiről van szó és a nevét sem tudom. De az elménk, egy pillanatra összeért és tudom, hogy néz ki az arca. Azt akarom, hogy találd meg nekem. A sárkány csettintett a karmaival és egy ember illúziója jelent meg, hasonló módon fényből készült, mint a ragyogó modell, és felnagyított méretben tükröződött Ral-ra. A fiatal illúzióember kék csuklyás köpenyt viselt és éles merev tekintette volt, úgy tűnt a szemei majdnem megmozdultak volna. Habár a kép, csillogó fény trükk volt, Ral-nak az a benyomása támadt mintha ez egy élő dolog lenne, és csak Ral lett volna itt az egyetlen, aki képzeletbeli és transzparens lenne. Egy villanással eltűnt,elektromos sercenést hagyva maga után.

 

Zavaros dallamot döngicsélve a vérboszorkány Exava egy tetemet hurcolt maga után végig a lobogókkal kitapétázott előcsarnokon keresztül. Dühöngő maszkú kultisták, tüskés nyakörvű impek, és más Rakdosi szörnyszülöttek álltak sorban az előcsarnok mindkét oldalán, Exava felé acsarogtak és a falhoz kötött csengő láncukat feszegették. Exava terhe, egy óriási halott test volt, amit nyikorogva húzott végig a padló, ahullából mint valami rothadó zöldséges zsákból, folyadék szivárgott elő, s közben Exava ehhez a véletlenszerű nyekergő hanghoz illesztette hozzá a saját dünnyögését. A zagyváló martalócok sora megnyalta szájuk szélét, ahogy megérezték a holttestet. Utasíthatta volna bármelyik szolgáját, hogy hozza ide a rakományát, de jobban szerette volna, ha önmaga hozza el az áldozatát. Úgy érezte, mestere a démon úr Rakdos akiről a ligája lett elnevezve, tisztelgésének eme megnyilvánulását jobban kedveli. A vérnyom adta a Rix Maadi palotája csarnokának egyedi jellemzőjét.

A holttest felajánlása szükségszerű volt. A kék köpenyben lévő varázsló, az arcátlan illuzionista aki Berrimnek hívja magát, megszökőt előle, és ez így nem állja. A fiatal elmemágust nagyon jó móka lett volna kibelezni a színpadon, nyüszített volna attól a gyönyörű szenvedéstől mielőtt az éljenző torzszülöttek a Kemény Tömegben darabokra tépték volna öt – de e helyett jól helyben hagyta őt. Kiolvasta az elméjét, kitrükközte a talpnyalóit, és elmenekült a Tízedikbe. És a legrosszabb, rövidre zárta a műsort véres sebek vagy parádés kínnal teli üvöltés nélkül. Exava vérboszorkány, ami a Rakdosi ligában a hátborzongató gyilkosok között a legkiválóbb pappal ér fel, és tudta, hogy a közönséget végzetes finálé nélkül kielégítetlenül hagyni, a főbenjáró bűnnel ér fel. Szüksége volt arra, hogy helyre tegye a dolgokat. Szüksége volt arra, hogy Berrim meghaljon.

De ott volt az a szerencsétlen ránc. Exava elég alattomos volt ahhoz, hogy tudja az elmemágus képes behatolni az elméjébe és el tudja lopni az ott lévő információkat. Az elmemágus megtudta Exava kapcsolatát az irritáló Emmara nevű Selesnya elfnő elrablásával kapcsolatban. Rakdos úr nem lesz ettől elragadtatva.

A holttest egy szegecselt tüskét viselő ogréjé volt, aki Kemény Tömegben csicskaként szolgált. A hulla nyikorgása tudatta vele hogy belépett Rakdos kénpárás tróntermébe.

A démon úr arca a barlangszerű szobában lógót, a szemei és szétáruló szarvai fénylettek a lángoló kaszájának pokoltüze által. Semmi más nem volt látható a füstben.

- Rakdos kultistái nyugtalanok, ahogy én is Exava.  A hang olyan volt, mint a fenőkő alatti több évszázada érdes pengének, de mégis rendelkezett egy sajátságos csábító dallammal.

- Áldozatot hoztam, uram – mondta Exava. – Mi örömünket leltük a kínszenvedésében.

- Igen. Érzem az illatán. Hozd ide.

Exava megragadta a testet és a két láva töltötte verem közé helyezte.

- Közelebb – jött a hang.

Exava habozott, de közelebb mozgatta, a hang és lobogó kasza irányába.

Minden figyelmeztetés nélkül egy óriási karmos kéz ragadta meg a testet és hírtelenjébe behúzta a füstös homályba.

A csarnok vörös izzásában Exava látta, ahogy a démon úr a feje fölé a magasba emelte a testet, szétroppantotta a markával és elfogyasztotta kifolyó eszenciát.

Rakdos félrehajította a maradékot a lávakádba, mire azok semmivé sisteregtek.

- Valami mást is érzek rajtad. –mondta. – Sikolyt a lelkedben. Vágyat a cselekvésre.

- Igen Rakdos úr. A dolgok bonyolulttá… váltak.

- Hogyan tehetnék nem bonyolulttá?

- Egy férfinak meg kell halnia.

- Végre valami jó hír.

- Ő félelmetes.

- Te a kultusz erejét hordozod. Egy darabot birtokolsz a saját erőmből. És mindezeken felül még többet kérsz?

- Ennek a férfinak a szenvedéséhez, többre van szükségem.

Rakdos arca visszahúzódott az árnyékba, csak a szarvainak csúcsa és az álla izzott a fényben, ahogy beszélt.

- Tetszésemre való, amit ez a férfi hozott elő belőled, Exava. A tüzed fényesebben ragyog, mint a többi szolgámé.

 - Megtisztellek téged vérrel és káosszal uram, - mondta Exava.

Rakdos hatalmas karma újra kiemelkedett a sötétségből, és Exava meghökkent. Ezúttal a karom két recés pengéjű kardot nyújtott át neki.

Felettük Rakdos arca jelent meg, és a láva fényben széles mosolyra nyílt.

Exava csodálattal vette el őket, méltányolni próbálta az ajándékokat.

- Úgy szelik ketté a húst, mint semmilyen más penge. – mondta Exava

- Nem teljesen – dübörgött elő Rakdos hangja.

Exava átszúrta az ajkát és tisztelettel nézett a pengék felé.

- Akkor… úgy vannak elbájolva, hogy égető fájdalmat okozzanak a leggyengébb érintésre is.

- Ezek a fajták nem.

- Akkor… mit?

- Sose használtad még a kardodat arra, hogy láncot vágj el vele? – kérdezte Rakdos. És megvárta Exava válaszát.

Exava lassan reagált. De aztán cikk-cakkos mosoly jelent meg az arcán.

- Oh, köszönöm Mester, - mondta mosolyogva, majd lábait szaporán szedve mindkét kezében egy karddal elsietett.

Amint megjelent az előcsarnokban, a torzszülöttek felé kaptak, az erős vasláncszemek viszont biztonságban a falnál tartották őket.

- Itt az idő egy felkelésre, - mondta.

Exava egytől-egyig levágta a bilincseket, elengedte tüskés rabszolgákat és a kultistákat.

Az impek és a harcosok egytől-egyig, fegyvert ragadtak és élvezettel telten szadisztikusan elvigyorogtak majd felsorakoztak mögötte.

Exava egytől-egyig besorozta a káosz katonáit, akik üvöltve kiáltották Berrim nevét.

 

Jace, Emmara előtt sétált az alagútban, hallgatta Emmara lépéseit, ahogy azok pici csobbanó hangot adnak ki a nyirkos padlón, a nedves hang pedig körbe visszhangozza őket.

- Bocsáss meg – mondta, válla fölött átpillantva.

- Miért?

- Mikor kerestél, tudom, hogy nem akartál ebbe belekeveredni. Úgy néz ki körbevesznek a problémák.

- Igen ezt teszik – mondta Emmara. – Te vonzod a bajt. Amióta ismerlek mindig is ezt csináltad. De nem csak te. A dolgok bajosak itt. Én már régóta itt vagyok és a ligák sosem voltak ennyire pattanásig feszülve.  Emberrablás. Területi támadások. Gyilkosságok. És ez egyre rosszabb lesz.

- És mindezek mellett, te biztonságban tartottál engem.

- Örülök, hogy biztonságban vagy – mondta Emmara. – Megérte.

- Ha nem pusztítom el a saját emlékeimet, többet tudnék segíteni.

- Nem. Hasonlóan cselekedtél, mint én. Abban a tudatban cselekedtél, hogy ez mindkettőnket biztonságba helyez. Megfizetted az árát.

- Ha visszaérünk a Konklávéba, ha Trostani megtudja, hogy életben vagy, talán véget vethetünk ennek. Feloldhatnánk a ligák feszültségeit. Te példája lehetnél a békének. Megmutathatnánk nekik hogy Selesnya nem áll bosszút, még Rakdos ellen sem.

Emmara elmosolyodott. – Ez jól hangzik.

A város alatt sétáltak, ha találtak, csigalépcsőn haladtak felfelé, és a napfény felé vették az irányukat.

- Hé, Emmara?

- Igen?

- Emlékszel még a faragot levélre, amit adtál nekem? A varázstárgyra, amivel kapcsolatba léphetek veled?

- Igen

- Működött? – kérdezte. Azt akarta kérdezni: hallottad a szavakat, „Szükségem van rád?”

- Igen. Hallottam. A Rakdosi fogvatartoim lefoglaltak, de hallottam.

- Rendben van. Jó. – mondta Jace – Csak biztosra akartam menni.

Jace, Emmara előtte haladt, és nem nézett vissza rá, hogy lássa az arcát, hogy tudja, hogy ezek a szavak mit jelentenek, ha egyáltalán bármit is jelentnek a számára. De melegséget érzet a mellkasában, tudta, hogy Emmara hallotta ezeket.

 

A fordítás Snike és Oleeware munkája!

Tovább...