Severnyák Illés: MtG krónikák: IRÁNYÍTHATATLAN ERESZKEDÉS (1. fejezet) - Seanan McGuire tollából
Szerző: raymond.budai@gmail.com / Kategória: Magic: the Gathering cikk / Dátum: 2023.07.30 17:47Kaito nem tudott volna mit válaszolni, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mit várt Új Phyrexiában. Az általuk megszerzett információ túlságosan csekély volt, és az élők közül senki sem volt szemtanúja egy kiteljesedett síknak. Habár megvolt az információjuk, a felderítésük és mindenük, ami csak lehetett, hogy felkészítse őket a behatolásra, de még mindig nem tudta, mire számítson – csak nagyjából azt, hogy mire ne.
Biztosan nem számított olyan érzésre, mint amikor az elektrosztatikus szél falába csapódik – ami nem elég ahhoz, hogy tényleges károkat okozzon, de azért elég ahhoz, hogy megzavarjon, elvonja a figyelmet, és elkerülhetetlenül ellopja a tudatát.
És most, hogy megtörtént, biztosan nem számított arra, hogy Új Phyrexia, Kamigawa egyik szebb turistastrandjára hasonlítson. Amit Új Phyrexiában látott, az csupán az érintetlen homok volt. Semmi jele nem volta annak, hogy a napozásnál veszélyesebb dolog történt volna itt. Kellemes volt. Olyan kellemes. Új Phyrexia nem veszélyes, hanem paradicsomi volt, és csak pihennie kell, és hagynia kell, hogy úgy mossa el őt, mint egy hullám az szívélyes tengerből…
Ahogy lehunyta a szemét a tenger zúgása csengett a fülében, és mélyebbre süllyedt a homokba. Egy része tudta, hogy Phyrexia hamarosan felismeri a jelenlétét, és úgy reagál majd, ahogy bármely veszélyes vadállat reagálna egy betolakodóra. A tudata peremén lévő tökéletlenség apró foltja sikoltott rá, hogy ébredjen fel, ébredjen fel, pattanjon ki belőle!
Phyrexia veszélyt jelentett. Nem lenne itt, ha a Phyrexia nem jelentene veszélyt. Kamigawa veszélyben volt, és minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy megvédjen mindent, amivel valaha is törődött. A barátait, a síkját, a nővérét… azért jött ide, hogy megmentse őket.
De a homok meleg volt és hívogató, és nem érezte, hogy meg kellene mozdulnia, amíg apró, erős kezek meg nem ragadták a vállánál fogva, és ülő helyzetbe rántották. Ismerősek voltak, olyan kezek, amelyeket ismernie kellene. Úgy érezte őket, mintha meg akarnák támadni, ezért csapkodva próbált elhúzódni. Elméjének kicsi, sikoltozó sarka még hangosabban sikoltott, és arra próbálta emlékeztetni, hogy az első gondolatként vissza kellett volna vágni, akár az ellenséges suttogásra is, de nem: úgy tűnt, csak a hiábavaló vergődés illik hozzá.
Az egyik kicsi erős kéz elengedte a vállát, így képes volt egy pillanatra kiszabadulni, készen arra, hogy visszasüllyedjen a békébe és az élvezetbe, mielőtt az arcába csapódott, és olyan erősen megütötte a szeme alatt, hogy hallotta és érezte a reccsenést is. Visszapattant, szemei kinyíltak, és most először döbbent rá, hogy amit a hullámok zajának tartott, az valójában a fém a fémnek ütköző hangja, a célpontjaikat érő varázslatok és az erőkifejtés morgása. Valaki felsikoltott, és kérdés nélkül tudta, hogy az ütés előtt hallotta már - mintha valami tengeri madár repülne a feje fölött – ha egyáltalán hallhatta volna.
– Tessék – mondta némi elégedettséggel a Vándor, elengedte a másik vállát, és kirázta az ütést a kezéből, csuklói kivörösödtek, de egyébként sértetlenek maradtak. – Kíváncsi voltam, mikor fogsz csatlakozni hozzánk.
- Csatlakozni? Kaito elhallgatott, gondolatai visszatértek a statikus szél falára. A falra, amelyre csak egy pillanattal korábban kellemesnek, sőt békésnek tűnt. De nem az volt, igaz? Az… az… az valami olyan volt amire nem emlékezett, kivéve a sikolyok hangját. Némelyikük akár a sajátja is lehetett.
Ösztönösen megragadta a kardját, testét hirtelen elöntötte az adrenalin, a kardnak végig ott kellett volna lennie, és megdermedt, amikor rájött, hogy a felszerelése eltűnt. Nincs kard: nincs meg a kicsi, barátságos szellem, aminek a formája és funkciója egy tanuki drónt utánoz. Phyrexia lepofozta, amikor érinthetetlennek kellett volna lennie, és ugyanabban a pillanatban lecsupaszította. Tekintete visszasiklott a Vándorra, éppen időben, hogy észrevegye, amint egy pillanatra eltűnik, kialszik, mint egy haldokló gyertya.
– Nem – mondta, és hevesen megrázta a fejét. - Nem. Több időre van szükséged. Több időre van szükségem. Nem mehetsz el addig, amíg el nem mondod, mit hagytam ki.
– Egy akadály – mondta a Vándor. - Nem számítottunk rá, és úgy tűnik, hogy – megakadályoz abban, hogy lehorgonyozzam magam. Nem maradhatok itt. Elvesztettem a fogást. El kell mondanom… Mélységes csalódottság suhant át az arcán, majd megfordult és kiabálni kezdett valamivel jobbra Kaito vállán túlra: - Nahiri! Hagyd abba, hogy játszol ezzel a - dologgal!
Kaito megfordult, vonakodott, nem akarta levenni a tekintetét a Vándorról, aki már olyan közel volt az eltűnéséhez, és akkor meglátta Nahirit, karddal a kezében, arca kipirosodott az erőlködéstől, vérének melege pedig kilátszott a palás bőre tónusán. Táncolt – nem, egy olyan figurával harcolt, amely úgy tűnt, mintha drótkábelekkel összefűzött folyékony fémből formáltak volna, mintha egy gépész költészetének lázálma szökött volna ki a feltaláló asztaláról, és a világ ellen fordult volna. Lehetetlennek tűnt, hogy bárki, akár egy litomancer is meg tudjon küzdeni ezzel a géppel és nyerjen.
Aztán a levegő megvillant körülötte, és olyan hangos robajjal, mint egy mennydörgés, ahogy Nahiri Új Phyrexia csillogó fémes homokját hívta, hogy csatlakozzon táncához. Szemcséről szemcsére emelkedett, hogy aztán viharként örvényelhessen körülötte, ami halálosabb, mint a kőpengéiből álló jégeső. Ez a vihar aztán összecsapódott a harcoló alakkal. Ahogy a homok behatolt a gépbe és annak orrjáratába egy szempillantás alatt leverte Nahiri ellenfelét.
Ahogy elesett, Nahiri már ott is volt, előrelépett, és fő pengéjével átszúrta a lény közepét. Csavart rajta egyet, és a homok alatti halom mozdulatlan volt.
– Nahiri – csattant fel a Vándor, hangja elég erős volt ahhoz, hogy Kaito egy pillanatra azt remélte, stabilizálódik. Visszafordult hozzá, és összeszorult a szíve. Még mindig halványult, elég közel állt ahhoz, hogy visszarántsa a Vak Örökkévalóság. Óriási akaraterő kellett ahhoz, hogy ilyen sokáig itt maradjon.
Nahiri olyan könnyedén ügetett végig a fémhomokon, mintha szilárd talajon sétálna majd megállt, hogy fejét Kaito felé billentse, mielőtt a Vándorra összpontosított volna. - Hívtál?
A Vándor a homlokát ráncolta. – Sokáig összezavarodott – mint – el kell magyarázni – hogy mit - hagyott ki – mondta. Szavai furcsán váltak el egymástól, ahogy sokáig el-eltünedezett ahhoz, hogy meghallják, mit mond.
– Rendben – mondta Nahiri. Kaitóra koncentrált. - Nem tudom, hogy tudták-e, hogy jövünk, vagy csak paranoiás szörnyetegek, de valamilyen síkpajzsba csapódtunk, amikor behatoltunk Új Phyrexiába. Rendben kellene lennünk. Nyilvánvalóan nem azok vagyunk. Nem tudom, hova került a csapatunk nagy része. Hárman itt zuhantunk le. Vágod?
Kaito zsibbadtan bólintott.
– Eleinte engem is megfogott – mondta Nahiri. Szerencsémre ez az egész hely fémből van – nem a normális fajtából, de elég közel a céljaimhoz, még akkor is, ha ez a cucc inkább árt nekünk, mint használ. Ez egy passzív fegyver. Még mindig megöl, ha hagyod. Kiráztam magam belőle, és láttam, hogy a Vándor fölötted áll, ki-be ugrál a síkról. Nem vagyok benne biztos, hogy sokáig bírja.
– Mi volt az, amivel harcoltál? – kérdezte Kaito, nem akart arra gondolni, hogy akár egy kis időre is elveszítheti a Vándort a Vak Örökkévalóságban.
– Az egyik helyi – mondta Nahiri vállat vonva. - Gyors. Elég halálos. Nem volt igazi kihívás.
– Nem sérültél meg?
- Csak egy karcolás. Semmi, ami miatt nem tudnék haladni. Felnyúlt, és szabad kezével megérintette a tarkóját, ujjai a vértől nedvesek lettek – nem kenődtek el, ami azt jelentette volna, hogy súlyosan megsérült volna. - Még mindig vörös a vérem. Nincs olaj. Rendben leszek.
Feltartotta véres ujjait, hogy megvizsgálja, és halványan mosolygott. Mögötte a Vándor szeme elkerekedett, és gyorsabban ki-be ugrált, ahogy láthatóan erőt gyűjtött egy újabb felkiáltáshoz.
Nahiri leengedte a kezét. – Gyerünk – mondta. - Nem tudom, hol vagyunk, de találkoznunk kell a többiekkel a Kemencerétegen, és nem akarunk ott ácsorogni, ahol a Phyrexia szeretné, hogy legyünk. Mozduljunk meg, mielőtt a hely védelmi rendszere néhány gyalogos katonán és némi hipnotikus homokon kívül valami mással is előáll.
– Elvesztettem a felszerelésem – mondta Kaito.
– A homokban van?
Megrázta a fejét, miközben körülnézett.
– Nem hiszem – mondta. - Ha a drónom itt lenne, visszaásna hozzám. Te vagy a fémdetektor, nem én. Érzel valamiféle Kamigawa acélt a közelünkben?
- Sajnálom. Csak Phyrexiai fémek - mondta Nahiri.
– Meg fogjuk találni – mondta Kaito. – És megtaláljuk a többieket is. Tudod, merre menjünk?
– Erre – mondta Nahiri, és elindult. - Ha maradtunk volna az eredeti pályánkon, amikor zuhantunk, a következő landolási zóna ebben az irányban lesz. Ha nem, akkor egyszerűen elveszünk Phyrexiában, és kezdj el imádkozni ahhoz, amiben hiszel.
– Hogyan tudtál ilyen gyorsan tájékozódni? – kérdezte Kaito, próbálta annyira lelassítani Nahiri-t, hogy közben átsegítse a Vándort a homokon. Nem mintha általában szüksége lett volna segítségre, de amennyire bizonytalan volt a szorítása a síkon, Kaito mindent meg akart tenni, hogy megkönnyítse a helyzetét.
– Gyakorlatom van ebben. – válaszolta Nahiri. - Láttam, hogy robbanások jöttek onnan túlról. A dolgok kaotikussá váltak odaát. Komor elégedettség volt a hangjában. Nehéz volt megállapítani, hogy büszke volt-e a társaira, akik elrontották a dolgokat vagy irigykedik-e rájuk, hogy nem kapott ugyanilyen lehetőséget, esetleg annak örül, hogy minden nagyobb nehézség nélkül be tudta fejezni a saját harcát. Nahiri zavaró lehet így. Nem ismerte elég jól ahhoz, hogy megértse a jelentését mindabból, amit mondott, és jelen körülmények között nem volt biztos abban, hogy megkapja-e a lehetőséget.
Átvánszorogtak a homokon – amikor Kaito alaposabban megnézte, a homok nem olyan volt, mint a tengerparton, ez itt egy végtelen fémszemcsés sivatag volt, Mirrodin darabjai, amelyet a Phyrexia erők finom porrá őröltek. A Vándor lépkedett mellette, néha eltűnve és némán, nyilvánvalóan minden energiáját arra fordította, hogy összhangban maradjon a síkkal. Még egyszer Nahirire pillantott.
– Itt semmi sem az, aminek látszik – mondta nyers hangon Nahiri. - Nem bízhatsz semmilyen Phyrexiai dologban. Mindannyian hazudnak neked, mindig, akár tudják, akár nem. Gyerünk tovább.
Kaito haladt tovább.
Sivatag terült el előttük egy hatalmas, felfoghatatlan emlékmű távoli tövéig, amely a geometria csavaros paródiája szerint épült. Benyomultak a titáni emlékmű árnyékába, apró támadóhármasuk haladt át az ellenséges földön, semmi más nem mozdult, egyedül voltak. Phyrexia nyomasztó súlyával körülöttük. Soha nem lesznek ismét egyedül.
Ahogy haladtak előre a táj egyre rendezettebb lett. Idegen szimmetriájában szörnyű, hatalmas, csillogó fémszerkezetek vetették árnyékukat a fénylő talajra elképzelhetetlen győzelmeket ünnepelve, foltokban megcsillantva a szabaddá váló hússal, amitől Kaito bőre libabőrős lett. Mirrodin-ból megmaradt építmények voltak ezek, vagy Phyrexiai góliátok alvó formái?
Néhány rejtélyt jobb megfejtetlenül hagyni. Mirrodin öt napja legalább halványan még ragyogott a sűrű ködön át. A csoport megkerülte egy alacsony fal végét, amely mintha ezüsttel kevert félig megolvadt csontból lett volna kovácsolva, és megálltak egy kőszobor láttán, amely két vasoszlop között függött, acélfényű kábelek gubancában.
Egy elfet ábrázolt, alacsony és izmos volt. Olyan tökéletesen faragott, hogy Kaito megesküdhetett volna, látja, ahogy lélegzik. Teljesen oda nem illőnek tűnt a Phyrexiai fém és csont gubancában.
Nahiri élesen felszisszent. Kaito zavartan pillantott rá.
– Az a kő – mondta. – Ez egy Zendikari hedron. Phyrexia elérte Zendikart, vagy valami más történik itt.
A Vándor az alakra mutatott. Kaito követte az ujját. Miért viselne egy szobor ruhát? Mi több, miért lenne felfegyverkezve egy szobor? A bal karjára egy kétpengéjű kardot tartó bronz merevítő volt szíjazva.
– Ő közénk tartozik – mondta hirtelen Nahiri, majd elindult előre.
Saját jobb belátása ellenére Kaito a karjára tette a kezét. Megállt.
– A Kamigawán ez csapda lenne – mondta.
Nahiri lassan biccentett, értette. Ha igen, mi bekapjuk a csalit - mondta.
Kaito elkezdett olyan dolgokat keresni, amelyeket lövedékként használhatna. Nahiri fémkései ideálisak lettek volna, de nem volt benne biztos, hogy egyetlen rudat is ki tudna csavarni az ősi litomancer-ből, még ha akarta volna is.
A szobor alatti törmelék jó lesz. Kaito telekinetikusan kinyújtotta a kezét, majd fémszilánkok és repeszek felhőjét húzta maga körül a levegőbe. Ez semmi volt a pengéjéhez, vagy Himoto-jához a tanukijához képest, de végtelenül jobb volt, mint fegyvertelenül harcba szállni.
Nem mintha tudták volna, hogy ebből harc lesz. Lehet, hogy a szobor egy semmiség, végül is eddig még nem támadták meg őket. A trió óvatosan a szobor felé indult.
Már majdnem ott voltak, amikor a tartókábelek hirtelen mozgásba lendültek, mint egy hibernációból felébredő kígyófészek. Némelyikük teljesen kitörte magát és kinyúlt, növelve a kígyózó hatás benyomását. Kaito megfeszült, és arra készült, hogy lecsapjon rögtönzött nyilaival. A Vándor felemelte a kezét, és nyugalomra intette. Megállt, még mindig feszülten, de már nem zavaróan, és nézte, ahogy Nahiri kecses óvatossággal halad előre.
A kábelek megcsavarodtak, hogy nyomon kövessék Nahiri mozgását. A szobor kinyitotta a szemét, és küszködni kezdett, ahogy a kábelek szorosabbra húzódtak körülötte.
– Határozottan a miénk – mondta Nahiri. - Sértetlennek tűnik. Ki kell szabadítanunk.
– Szóval támadunk? Kaito a Vándorra nézett.
Nahiri beleegyezően bólintott, és a férfi szabadjára engedte a zavart dühét, amelyet a part óta cipelt magával. Repeszdarabok, durva borotvák záporoztak a kábelfészekre, a piruettként kavargó csápok kanyargó rajában. A kábelek válaszoltak, repeszfelhőbe csapódtak, az egymásnak csapodó, felrobbanó fémek diszharmonikus szimfóniát alkotta.
Eközben Nahiri akcióba lendült, saját kései előrelendültek, hogy folytassák amit Kaito rögtönzött fegyverzete megkezdett, művészi precizitással feldarabolva és elvágva a kábellényt. A szobor egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, ahogy az őt tartó feszes féminakat elvágták, mígnem az utolsó egy hangos csattanással eltört, és a földre nem dobta. A Vándor előrerohant, letérdelt a férfi mellé, érezte a pulzusát.
A kőember válaszul egy hatalmas, ám céltalanul kaszaboló öklét lendített felé. Az ököl úgy futott át a fehér hajú nő testén, mintha az egy szellem lenne. A Vándor csak rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Nincs egészen itt – mondta Kaito, a Vándor nyomdokait követve, hogy kezeit nyújtson a kőembernek. – Kérlek, ne üsd meg többé.
– Mi… Az egykori szobor talpra állt, és kétségbeesetten körülnézett, végül Nahirire összpontosított, aki épp Kaito gyógyszercsomagjából kötszert helyezett a tarkójára, és erősen lenyomta a mágiával tapadó éleit. - Mi történt?
A Vándor, aki hallgatott, mióta visszahívta Nahirit a harcból, nyelt egyet, és összeszedte az erejét. – Üss meg - egy akadályt – mondta ki küszködve, hangja olyan erősen vibrált, mintha gyorsan, közeledne és távolodna tőlük. - Mindenki – szétvált. Próbálom – megtalálni a többieket.
Nahiri rájuk nézett. – Valahányszor találunk valakit, ezt kell tennünk? Kérdezte. – Mert megöregszünk, mire végzünk.
A szobor felnevetett, lelkesnek látszott Nahiri csipkelődésétől. - Lehet, hogy elveszünk ezen az ellenséges síkon, de néhány dolog ugyanaz marad, mint volt; a hősök összecsapnak, amikor először találkoznak. A kő visszahúzódott a bőréről, helyét enyhe barnaság váltotta fel. Udvariasan meghajolt a Vándor előtt. – Tyvar Kell vagyok, Kaldheim hercege. Köszönöm a tanácsaidat.
A vándor kinyitotta a száját, de nem jött ki hang belőle. Csalódottság suhant át az arcán.
– A Vándornak nem sikerült stabilizálnia magát. – mondta Kaito. – Nem tudom, hogyan bírta ilyen sokáig, de ha nem pihenünk, hamarosan elveszítjük.
– Vissza fog térni – mondta Nahiri.
– De számít, ha nem várunk rá?
Nahirinek erre nem volt válasza. Kaitóról a Vándorra nézett, és megismételte: – Tovább kell mennünk.
Mint egy csoport, négyen folytatták útjukat Új Phyrexia felrobbant pusztáin. Volt valami szépség a távolban álló zord emlékművekben, de miután látták a Tyvart tartó élő kábeleket, Kaito túlságosan is tudatában volt annak, hogy minden, ami mellett elhaladtak, ennek a keserű síknak az építménye volt, és nem a sík saját természetének része. Bármi bármikor fenyegetéssé válhat.
A Vándor tovább vibrált, és nem szólalt meg többet. Kaito közelében maradt, és nyilvánvaló aggodalommal nézett rajtuk végig. Valami egyértelműen zavarta – Kaito szerette volna, ha lenne valami módja annak, hogy segítsen neki, de nem engedhették meg maguknak, hogy megálljanak, hogy megpróbálja.
Addig mentek, míg a láthatáron apró sátrak rozoga halmaza jelent meg, köztük pedig apró alakok mozogtak. Nahiri és Tyvar megfeszültek. Kaito jobban aggódott amiatt, hogy a Vándort egy pihenőhelyre vigye, és intett nekik, hogy maradjanak nyugodtak. A csoport haladt tovább, amíg az alakok tisztábban nem látszottak: Mirranok voltak. A legtöbbjük ember volt, bronz bőrrel és arany páncéllal, néhol a lemezek között fehér szövet villant ki. Leoninok is voltak köztük, vigasztaló macskafiguraként. A páncéljuk körül látható kis bőrfelületen lágy arany csillogott.
Mindannyian az organikus természet kecsességével mozogtak, nem pedig a teljessé váltak furcsa járásával. Kaito kifújta a levegőt. Biztonság. Már amilyen ezen a síkon megtalálható volt, az ott volt előttük.
Kaitó a Vándorhoz fordult, mondani akart valamit, ami feldobja a lány kedvét és megerősíti erejét. Kilégzése sóhajtássá vált, amikor látta, hogy a lány eltűnt. A Vándor elég sokáig tudott kitartani ahhoz, hogy lássa, gyermekkori barátját a kikerül a veszélyből, de csak eddig és nem tovább.
– Vissza fog térni – mondta Kaito, éppúgy magában, mint a többieknek. – Mindig visszajön.
– Bátorság, barátom – mondta Tyvar, és megveregette a vállát. – Sok van még hátra.
- Igen, de… Azt akartam, hogy együtt érjünk el ide. - mondta Kaito, és újra elindult. Végül, együtt hárman közelítették meg a tábort.
Egy rövidre nyírt vörös hajú, fakó bőrű, fémdíszítésektől mentes, ember nő lépett ki, hogy találkozzon velük. Egy botot tartott maga mellett, aminek a tetejét csillogó fény borította. A bot nem jelent közvetlen veszélyt, de készen állt azzá válni.
– Ti nem vagytok Phyrexiaiak – mondta éles hangon. - Ti azok vagytok, akikről Koth beszélt, hogy jöttök. Melira vagyok. Barát és gyógyító. Megsérült valaki? Szükségetek van segítségre?
– Nem – mondta Tyvar egyszerű hangon a hűvös, csendes levegőben. - Karn és a Kapuőrök hívását követően jöttünk, de eltévedtünk érkezéskor, és tik vagytok az első barátságos arcok, akiket láttunk. Vannak itt még hozzánk hasonlóak?
– Ah – mondta a nő. - Hallottam a pletykákat arról, hogy Elesh Norn valamiféle védelmi akadályt állított fel az olyan emberek ellen, mint amilyenek ti vagytok. Gondolom, ő helyezte üzembe. A többi emberednek két réteggel lejjebb kellene gyülekeznie a Kemencében. Feltételezem, hogy eljutottak odáig.
Elkezdett távolodni a kis tábortól, majd intett nekik, hogy kövessék.
– Ez itt a Monumentális Homlokzat – mondta. - Amikor a Phyrexiaiak elfoglalták Mirrodint, egy burkot építettek a síkunk köré, csapdába ejtve azokat, akik életben maradtak, hogy tovább harcolhassunk. Az eredeti otthonunkból nem láthattuk többé a napokat. Ide küldik játékszereiket, hogy halálig küzdjenek egymással, de feljöttünk ide, hogy megkeressünk titeket. Nehezebb utad lett volna, ha nem vagyunk itt. Felgyújtotta a táborhelyet és megpróbált megbizonyosodni arról, hogy semmi sem marad utánuk, ami azt jelentené, hogy itt jártak.
Tehát a Phyrexiában nem volt mindenhol megfigyelés? Kaito bólintott, és ezt az első jó hírnek tekintette, amit érkezésük óta kaptak.
– Mirrodin – az igazi Mirrodin – alattunk van – folytatta Melira. Megállt egy furcsán lapos földfolt közepén, és sorra nézett mindegyikükre, mielőtt végül Nahirire összpontosított. – Te vagy az a litomancer, akiről azt mondták, hogy jön, igaz?
– Az vagyok – mondta Nahiri, miközben a kések mozogtak a levegőben körülötte. - Miért?
– Segíteni fogsz, ez minden – mondta Melira, és botjával rácsapott az átlátszó folt közepére.
Pillanatnyi szünet következett, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy Melira bosszúsnak tűnjön, és úgy pillantson fel a válla fölött, mintha várna valamit. Majd a talaj kiesett a lábuk alól, ahogy a Melira által Monumentális Homlokzatának nevezett hely, nagyjából három négyzetmétert begyürödött.
A robbanótölteteket kiválóan beállították. Kaitónak ezt el kellett ismernie, még akkor is, amikor rájött, hogy zuhan. Ez egy új és nyugtalanító fejlemény volt. Fölöttük a sík vékony héja úgy nézett ki, mint egy összetört fekete fémlemez. Alattuk a táj egyre jobban közelített feléjük, hogy megismerkedjenek velük. Nem több mint 92 méterre volt tőlük.
Nahiri összevont szemöldökkel nézett a mosolygó Melira-ra, aki a legkevésbé sem tűnt aggodalmasnak. Az alattuk lehulló földdarabok tompán forrón izzottak, ahogy a lithomancer megragadta őket és lelassította az ereszkedésüket azzal, hogy egy vékony kagylót hozott létre, amelyen az út többi részét megtehették sérülés nélkül.
Melira ezen már tényleg nevetett. Kaito pislogott. - Miért nevetsz? Mindannyiunkat megölhettek volna!
– Koth azt mondta, hogy erős mágusok vagytok, akik azért jöttek, hogy megmentsék a síkunkat – mondta Melira. - Nos, a Homlokzat héja folyamatosan törik, akár a mi segítségünkkel, akár anélkül. Ha nem bírsz ki egy kis esést, akkor úgysem fogsz sikerrel járni. Bár ez jobb, mint ahogy reméltem volna. Ha egyszer leérünk, a Lowlight/Alacsonyfény közelében leszünk – eljutunk a hasadékhoz és egyből a Kemencerétegbe megyünk, hogy találkozzunk a többi túlélővel.
Kaitónak nem tetszett ez a szó. Úgy tűnt a "túlélők" mint valami előjel, és mivel a Vándor már elment, nem akart ezen gondolkodni. Ennek ellenére az arckifejezését semlegesre eröltette. – Nagyon hálásak vagyunk a segítségetekért – mondta, és Nahirire pillantott, várta, hogy elmondja megsérült, amikor a Vándorral a homokban megtalálták. Nahiri azonban semmi ilyesmit nem csinált, minden figyelmét arra összpontosította, hogy leszálljanak.
Végül is csak egy karcolás volt. Jobb, ha nem töri meg a koncentrációját egy karcolás miatt. Végül is semmi sem igényli a gyógyulást.
Tyvarnak más kérdései is voltak. Intett a kezével, jelezve a körülöttük lévő földet. – Még lejjebb ereszkedünk? Ez nem a Kemenceréteg?"
– Nem – mondta Melira. – A Phyrexiaiak ezt Mirrexnek hívják. Még az igazi nevük használatát sem engedik meg nekünk. Mondtam, hogy az igazi Mirrodin alattunk van. Csak ennyi maradt az otthonunkból.
– Értem – mondta Tyvar visszafogottan.
- Támadócsapataink fő ereje Lowlight/Alacsonyfény fog gyülekezni, készen arra, hogy segítsenek az erőfeszítéseikben - mondta Melira. - Nincs túl nagy ár ahhoz, hogy felszabadítsuk Mirrodint. Ez egykor gyönyörű föld volt. Ha a sors engedi, újra az lesz.
– Mirrodinért és a Multiverzumért – mondta Kaito, és Melira röviden rámosolygott, mielőtt elindult, hogy kitekintsen Nahiri ideiglenes emelvényének szélén.
Mirrodin – már ami megmaradt belőle – még a felszín idegen szépsége mellett is egy pusztaság volt alattuk, elsorvadt a fény hiányától. Ha Phyrexia ezt tette, hogy megtörje az ellenállás szellemét, akkor valószínűleg közelebb jutott, mint azt bárki is elhinné.
Nahiri Melirára pillantott miközben irányította rögtönzött szállítmányukat, hogy megálljanak a felszínen. – Az egész hely ilyen? - kérdezte.
Melira bólintott. – Az egész. Ahogy haladsz lefelé mindig valami új szörnyű meglepetés vár rád. Leugrott a kagylódarabról a földre, ami itt valójában kő volt, több fémes hatszögletű mintákkal tarkítva. - Legalább megjósolhatóak. Vagy meg akar ölni minden, vagy teljessé akar tenni. Nincs kivétel.
- Még te sem? – kérdezte Nahiri.
- Én? – mondta Melira. – Immunis vagyok. Ezért engedi meg az Ellenállás, hogy védelem nélkül mozogjak, és ezért kért meg Koth, hogy vigyázzak rátok. Gyerünk. Lowlight/Alacsonyfény errefelé van.
Gyorsan haladni kezdett a pusztaságon keresztül. Hagyta, hogy a Síkjárok kövessék őt egy Mirran tábor alacsony, ütött-kopott alakja felé. Amint elérték a határát, egyenesen egy borotvált üvegnek látszó alacsony falhoz vezette őket, és szélesen intett felé.
– Elfoglaltuk a hasadékot, amikor Koth mondta, hogy jönni fogsz. – mondta. – Koth le fog vinni minket a Kemencerétegbe. Hamarosan feladtuk volna, ha nem jön senki.
– Akkor lemegyünk – mondta Nahiri.
Melira félig szórakozottnak tűnt. – Használt már közületek valaki ilyet?
– Nem – mondta Kaito.
– Szórakoztatóak – mondta. – A belsőleg gravitációval játszanak, így nem esel túl az első ugrásnál. Elkezdeni mindig nehezebb, mint folytatni. Melira a hasadék felé indult, könnyedén fellépett a fal mellé rakott ládákra, majd leugrott.
A Síkjárók követte őt. Amikor felmásztak ugyanazokra a ládákra, és lenéztek, látták, hogy egy belülről sápadt fényű, forrás nélküli megvilágított alagút padlóján áll, ami Phyrexia mélyére vezet. A lány a válla fölött visszanézett rájuk.
- Nos? Kérdezte. – Meg tudjátok csinálni ezt?
Nahiri habozás nélkül ugrott, Kaito pedig utána ugrott. Egy pillanatra émelyítő zavar támadt, majd Kaitó az alagút falán állt. Visszanézett és Tyvar volt az, aki úgy nézett ki, mint aki a gravitációval dacolva áll, amit a nagydarab férfi egyértelműen felismert, mert nevetett és beugrott a hasadékba.
– Előre, barátaim – mondta, és előrelépett. Kaito felgyorsult, és rövid időn belül a pár elhaladt Nahiri mellett, el kezdtek leereszkedni Phyrexia földjére.
Melira kissé hátramaradt Nahiri mellett, a másik nő tarkóján lévő kötésre pillantott, de nem kérdezet – még nem.
Nahiri nem érezte jól magát. Ismerte a testét és azt, ahogyan össze kellett állnia, a csontoknak és a szöveteknek, mint ahogy a kövek fűződtek a jó talajba, most viszont valami elromlott. A tarkóján lévő vágás, az apró, jelentéktelen sérülés lüktetett, jobban behatolt a tudatába, mint bármi. Egy ilyen csekélységnek nem kéne. Hátramaradt, hagyta, hogy Melira elhaladjon mellette, mielőtt maga mögé nyúlt, hogy megérezze a kötést, amit Kaito csomagjából vett. A géz furcsán csomós volt, mintha valami alulról nyomta volna.
Lehúzta a kötést, finom ujjaival megérintette az alatta lévő felületet, és nem talált sérülést, csak sima bőrt és egy rövid, sima kiemelkedést, aminek nem kéne ott lennie. Mintha a csontjai úgy döntöttek volna, hogy átformálják magukat. Nahiri ijedten, sziszegve húzta el a kezét, valahogy nem lepődött meg, amikor látta, hogy ugyanolyan csillogó olajban ragyogott, mint amilyen a Phyrexiaiak lándzsáinak hegyén volt.
Megfertőződött.
Már elveszett.
Tudta, hogy el kellene mondania a társainak – de hogyan? És mire lenne jó, ha bármelyikük tudná? Nem tudnák megölni, és ha meg is próbálnák, állapotától függetlenül visszatámadna. Nem tud elmenni, különben továbbviszi a szennyeződést erről a pusztulásra ítélt és haldokló síkról, hogy megfertőzzön egy másikat. A Mirran állítólag gyógyító volt, de ezt még egy gyógyító sem tudná megállítani – igaz? Nem, az volt a legjobb, ha olyan messzire viszi őket, amennyire csak lehetséges, mielőtt feladja magát, és olyanná váljon, amit könnyebben elpusztíthatnak.
Visszanyomta a kötést, újra befedte a sebet, és továbbnyomta.
A Mirran tábor, olyan kicsi, mint amilyen volt, lerombolt és kihalt volt. Hirtelen megjelent egy széles karimájú, fehér hajú nő. Óvatosan körülnézett, karddal a kezében készenlétben állt. Semmi sem mozdult vagy adott jelet arra, hogy megtámadja.
– Kaito! – kiáltott fel. – Kaito, itt vagy?
Senki sem válaszolt. Egy beomlott földfolt volt nem messze tőle. A Vándor feléje futott, felismerte, hogy mi az. Lenézett a mélybe, nyomát sem látta társainak; csak törmelékek lent mélyen a Mirran földjén. Elmentek.
Túl későn tért vissza a Vak Örökkévalóságból, és most elvesztek a társai.
– Figyelmeztethettem volna őket – nyögte. - Fogalmuk sincs, mibe sétálnak. Naivak voltunk, ha azt hittük, hogy ez ilyen könnyen megvalósítható.
Kiegyenesedett. A síkon töltött ideje rövid volt. Ha újra látni akarná őket, megtenné. Amíg ez meg nem történik meg, nem tudott mást tenni, mint várja a távozását, és reménykedni a biztonságukban.
Ez nem lenne elég. Elégnek kellett lennie.
Ez volt mindene.